Sziasztok!
Legalább 10x átírtam a bevezetőt, mert nem tudtam, hogy általánosságban írjak a jelenségről vagy tegyem személyessé. Legyen hát személyes. Aki ismer vagy régebb óta követ, tudja rólam.. maga vagyok a tmi, szívesen elmesélek bármit a betegségemmel kapcsolatban. Mégis van valami, ami nagyon bánt most..
29 éves felnőtt nő vagyok, komoly párkapcsolatban és rákos. Az emberek általában két kérdést szegeznek hozzám: meddig kapok még kemót és valamilyen úton-módon rákérdeznek a gyerekvállalásra.
Ha az ember krónikus beteg, mindig vannak természetgyógyászok, jósok, a fodrásza unokatestvérének lányának is rákja van és neki segített a desztillált víz meg próbáljam ki ezt a Belgiumból importált hiperszuper immunerősítőt, mert ez tuti megoldja azt, amit a diplomás onkológusom nem tud. Az ilyen jóakarók nem érdekelnek. Viszont van egy bizonyos rétegük, akik átlépnek egy bizonyos határt. Róluk szeretnék most értekezni.
15 éves koromban úgy képzeltem el, férjhez megyek, 25 éves már lesz két gyerekem, családi házam és két kutyám. Dolgozni fogok és mérhetetlenül boldog leszek. Aztán 24 évesen rákos lettem és az elmúlt 5 évemet azzal töltöm, hogy újra és újra életben tartsam magamat és széllel szembe húgyozva próbálok a körülményekhez képest normális életet élni.
Nem szeretnék gyereket, mert borzalmas genetikám van, a gyerekeimnek 14 éves koruktól évente járniuk kellene szűrésre, teljes béltükrözésre és elég biztos, hogy hasonlóképpen megbetegednének, mert gén defektem van, amit tovább adhatok a gyerekeimnek. A párom 50 éves, 4 gyermek apja, ő már nem abban a korban van, hogy még bevállaljon egy babát. Kéthetente nálunk vannak a kicsik, nem érzem azt, hogy képes lennék 0-24 órában gyereket nevelni egy életen át. Valamint kemoterápiára járok, nem ez az életemben a pioritást élvező dolog, előbb meg kellene szabadulnom az áttétektől a tüdőmben. Szerintem nyilvánvaló, hogy logikusan átgondolt döntés.
DE..
Minden egyes alkalommal találkozom emberekkel, akik úgy érzik, beleszólhatnak vagy kérés nélkül tanácsot, véleményt alkothatnak a gyerekvállalási terveimről. Nem.. ez a dolog rám és a páromra tartozik, ha beszélni akarok erről, vele teszem meg és a barátnőimmel, családommal. Még ha jó szándékkal is teszi valaki, mélyen sértő és bántó.
Mondok egy példát. Két hete tartottunk szülinapi iszogatást. A párom kollégája ittas állapotban kiselőadást tartott nekem suttogva a szoba sarkában arról, hogy mi egy erős pár vagyunk, akik mindent legyőznek és a gyerekkérdést is megoldanánk. Alapvetően ez egy kedves vélemény, pozitív.
Két hétig pityeregtem éjszakánként magamban.
Miért?
A kedves tanácsadóknak 3 fajtája létezik, legalábbis akikkel eddig találkoztam.
1. A "jaj majd meggondolod magad" típus: lehet.. vagy nem, vagy de.. 15 évem van még arra, hogy eldöntsem, szeretnék gyermeket vagy sem. Nem, nem zárom ki a lehetőséget, hogy meggondolom magam, de most jelenleg, nem szeretnék gyereket és ez a mondat lekezelő és bunkó. Had döntsek már én a saját testem és életem felett, nem egy pulóverről van szó, amit ha megunok vagy rájövök, nem nekem való, kidobom. Vagyok annyira felnőtt és értelmes, hogy el tudom dönteni, mi a legjobb nekünk a párommal ebben a pillanatban.
2. A "jobb is, ha nem vállalsz ilyen állapotban gyereket": milyen állapotban? Az újabb lekezelő kijelentés. Tisztában vagyok vele, hogy a testem jelenleg nem képes egy gyerek kihordására, nem vagy az orvosom és semmi közöd a méhem állapotához.
3. A NAGY kedvencem, a "gondolom nem is lehet már gyereked": Dr. kurvára értek mindenhez megmondja a tutit. Nem tudom, még a nőgyógyászom sem tudja megmondani, mert nem vizsgáltattam ki magam. Elméletileg lehet, de az is lehet, hogy nem.
Sokan azt mondják, ne foglalkozzak ezekkel az emberekkel. Te is fogd be, kérlek. Felbasznak. Elszomorítanak. Dühössé tesznek. Elkeseredem.
A 20-as éveim arra mentek rá, hogy kórházból kórházba, orvostól orvosig jártam, kezelések, műtétek, fájdalom, félelem. Kurva sok félelem. Ezekre emlékeztetnek ezek a kérdések és kéretlen tanácsok, arra emlékeztetnek, mit veszített az ember.
Szerencsés vagyok. Élek. Van egy párom, akinek a világot jelentem, aki bármit megtenne értem, támogat mindenben és aki olyan szeretet ad, amit sosem éltem meg előtte. Van egy támogató családom, akik dettó a tűzbe mennének értem.
De ember vagyok. Nő vagyok. Aki szerette volna a gyermekáldás örömét megélni, látni a párján az örömöt, apa lesz. Tudom, hogy gyerek nélkül is boldog életünk lehet és tudom, a párom a puszta létezésemnek örül. Dönthetek még úgy, gyermeket szeretnék és TUDOM, a párom ebben is támogatna, hiába beszéltük meg a kapcsolatunk legelején, nem szeretnék gyereket
Nem tudsz olyat mondani, amivel jót teszel, így inkább.. kérlek.. könyörgöm.. hallgass. Annyira intim és mély dologba mászol bele, amivel megbántod a másikat. Teljesen mindegy, mi az oka, akar gyermeket vagy sem, most vagy soha.. Semmi közöd hozzá.
2020. március 9., hétfő
2020. január 9., csütörtök
Mi van, ha nincs elég időd szeretni?
Sziasztok.
A világ legrosszabb bloggere vagyok és annyi mindennel vagyok adós Nektek, legfőképp még a tavalyelőtti évről a második tüdőműtétemről. Nem akarok ígérgetni, sem bocsánatért esedezni, lusta vagyok és pont.
Aki twitteren rendszeresen követ, tudja már, hogy újra kemoterápiára járok, csak most már gyógyíthatatlan beteg vagyok és palliatív kezelést kapok, ami szépen fogalmazva, az életem meghosszabbításáról szól, mert áttéteket fedeztek fel tavaly áprilisban a hasi, nyaki, mellkasi nyirokcsomókban, a tüdőben marad az operációk után bent és a 3. csigolyában a gerincben.
De nem is erről akarok igazán mesélni, mert tavaly ősszel összekavarodtam egy beosztottammal, amiből kapcsolat, szerelem és együttélés lett. Többetek tud már róla, 21 évvel idősebb nálam, leasingelek tőle kisgyerekeket.
Nem akartam párkapcsolatot, mert nem gondoltam, hogy valaha is megérti a dolgaimat valaki. Milyen úgy élni, hogy a következő orvosi vizsgálat az a bizonyos roló le. 28 éves vagyok. Nem akartam senki halott barátnője lenni, nem akartam gyereket, nem akartam senki halott anyja lenni. Aztán pislogtam kettőt és a szakadt kis sporttáskájával bemasírozott a lakásomba a teljes ellentétem.
Önző vagyok, makacs és érzelmi analfabéta. Nem tudom kifejezni az érzéseim, a boldogságom. Cinikus, irónikus és arrogáns vagyok. Szeretek egyedül lenni, nem szeretem az ölelkező embereket, a fizikai kontaktust, ha valaki belemászik az aurámba. Sosem volt párkapcsolatom, voltak kalandjaim, de sosem akartam érzelmileg kötődni, mert az mindig fáj. Az elérhetetlenek után sóvárogtam, hisz akit nem kaphatsz meg, nem is bánthat. Inkább legyen ezer irigyed, mint egy sajnálód - tanította nagyanyám. Erre itt van ő, aki maga a megtestesült nyálas brazil szappanopera, akinek nem fáj semmi, ha velem lehet, aki csak a bőröm érintését akarja érezni, aki álmában fogja a kezem. Képes hajnali kettőkor megkocogtatni a vállam, mert rosszat álmodott és szeretne picit hozzám bújni. Ez Ő.
Dícsekedni akarok? Lehet, valószínű..
Sokat szoktam rá panaszkodni, mert borzalmas a személyiségem. 21 év van köztünk, gyerekei, unokái vannak, borzalmas stílust és személyiséget hozok magammal a családomtól, a múltamból. Hisztis vagyok és akaratos.
Lényeg, ami a lényeg.
A karácsonyi időszak elég nehéz volt a családomban, ha van egy rákos, mindenki depis. És nem vagyunk az az összeboruló típusok, szőnyeg alá a problémákkal, mert amiről nem veszel tudomást, az nincs. Külön töltöttem a karácsonyt a páromtól. Sikerült két gyomorrontást benyalnom, húgyúti fertőzést, fülgyulladást, hát és nyakfájást és egy enyhe megfázást. Ezek túlélése után tegnap besétáltam a kemóra, ahol 3 órát vártam a turmixomra, mert késett a gyógyszertár (mindig vért vesznek és ha a vérképed rendben van, akkor rendelik meg a kemóanyagot). Majd a kemó 80%-nál rám tört egy erős hányinger, kétszer hánytam is. Jövő héten lesz egy kisebb műtétem, kivesznek a bal petefészkemnél egy cisztát, amit elküldenek a patológiai vizsgálatra, hogy csak ártalmatlan ciszta vagy valami rosszabb (áttét vagy újabb rák).
Kocsival járok kemóra, de nem voltam vezetői állapotban, így hívtam a párom, hogy el tudna jönni hamarabb melóból, mert szarul vagyok és hazaküldtek. Az probléma csak az, hogy ő a céges autó sofőr, így először haza kell vinnie a két német kollégáját, akik persze pont akkor tűntek el valahova vásárolni. Végül hazajöttem taxival, be akartak fektetni a kórházba, de ott is csak teletömnének kortizonnal és várnánk, hogy elmúljon a hányingerem, inkább otthon haldokolnék.
Zoli elég hamar hazaért, de látszott rajta, baromira bántja, hogy nem hagyhatott ott csapot-papot és rohanhatott haza. Csinált nekem héjában sült krumplit, teát, mert már nem tudtam mit kihányni. Lefeküdt mellém és csak fogta a kezem éjszaka is, hogy felébredjen, ha valamiért megébrednék.
Éjfélkor megébredtem, hogy megint kínoz a hányinger, fáj mindenem és elegem van. Elegem van, hogy nem adhatom fel, elegem van, hogy 28 évesen a halál gondolatával élem a mindennapjaim, elegem van, hogy sosem megyek férjhez, sosem lesznek saját gyerekeim, elegem van, hogy nem veszek házat, nem lesz kutyám a kertemben és leginkább, hogy nem öregedhetek meg emellett az ember mellett. Hát felkeltettem.. sírva elmondtam neki, mindent.
Több szeretetet és törődést köszönhetek neki, mint az egész családomnak. 5 éve küzdök a rákkal és anyám a saját depressziójából nem lát ki, nem beszél velem, pedig évente csak 3x lát. Ő meg nem látott egy hétig és gyermeki örömmel szorított magához. Egész este ült mellettem, fogta a kezem és könnyes szemmel csak annyit mondogatott, hogy még szüksége van rám, nem adhatom fel. Sokat vitázunk a gyerekek miatt, de nem utálom a gyerekeit, féltékeny vagyok. Kurva sokat vártam arra, hogy megtaláljam és folyamatosan azt érzem, hogy nincs elég időnk és lehet önző vagyok, de én csak VELE akarok lenni. Lehet.. olyan nő lettem.. vagy tényleg ez az őszinte szerelem, de engem az nyugtat meg, hogy este a mellkasához szorít, hallgatom a szívverését és tudom, hogy az ENYÉM. Csak több időt szeretnék.. több időt.
A világ legrosszabb bloggere vagyok és annyi mindennel vagyok adós Nektek, legfőképp még a tavalyelőtti évről a második tüdőműtétemről. Nem akarok ígérgetni, sem bocsánatért esedezni, lusta vagyok és pont.
Aki twitteren rendszeresen követ, tudja már, hogy újra kemoterápiára járok, csak most már gyógyíthatatlan beteg vagyok és palliatív kezelést kapok, ami szépen fogalmazva, az életem meghosszabbításáról szól, mert áttéteket fedeztek fel tavaly áprilisban a hasi, nyaki, mellkasi nyirokcsomókban, a tüdőben marad az operációk után bent és a 3. csigolyában a gerincben.
De nem is erről akarok igazán mesélni, mert tavaly ősszel összekavarodtam egy beosztottammal, amiből kapcsolat, szerelem és együttélés lett. Többetek tud már róla, 21 évvel idősebb nálam, leasingelek tőle kisgyerekeket.
Nem akartam párkapcsolatot, mert nem gondoltam, hogy valaha is megérti a dolgaimat valaki. Milyen úgy élni, hogy a következő orvosi vizsgálat az a bizonyos roló le. 28 éves vagyok. Nem akartam senki halott barátnője lenni, nem akartam gyereket, nem akartam senki halott anyja lenni. Aztán pislogtam kettőt és a szakadt kis sporttáskájával bemasírozott a lakásomba a teljes ellentétem.
Önző vagyok, makacs és érzelmi analfabéta. Nem tudom kifejezni az érzéseim, a boldogságom. Cinikus, irónikus és arrogáns vagyok. Szeretek egyedül lenni, nem szeretem az ölelkező embereket, a fizikai kontaktust, ha valaki belemászik az aurámba. Sosem volt párkapcsolatom, voltak kalandjaim, de sosem akartam érzelmileg kötődni, mert az mindig fáj. Az elérhetetlenek után sóvárogtam, hisz akit nem kaphatsz meg, nem is bánthat. Inkább legyen ezer irigyed, mint egy sajnálód - tanította nagyanyám. Erre itt van ő, aki maga a megtestesült nyálas brazil szappanopera, akinek nem fáj semmi, ha velem lehet, aki csak a bőröm érintését akarja érezni, aki álmában fogja a kezem. Képes hajnali kettőkor megkocogtatni a vállam, mert rosszat álmodott és szeretne picit hozzám bújni. Ez Ő.
Dícsekedni akarok? Lehet, valószínű..
Sokat szoktam rá panaszkodni, mert borzalmas a személyiségem. 21 év van köztünk, gyerekei, unokái vannak, borzalmas stílust és személyiséget hozok magammal a családomtól, a múltamból. Hisztis vagyok és akaratos.
Lényeg, ami a lényeg.
A karácsonyi időszak elég nehéz volt a családomban, ha van egy rákos, mindenki depis. És nem vagyunk az az összeboruló típusok, szőnyeg alá a problémákkal, mert amiről nem veszel tudomást, az nincs. Külön töltöttem a karácsonyt a páromtól. Sikerült két gyomorrontást benyalnom, húgyúti fertőzést, fülgyulladást, hát és nyakfájást és egy enyhe megfázást. Ezek túlélése után tegnap besétáltam a kemóra, ahol 3 órát vártam a turmixomra, mert késett a gyógyszertár (mindig vért vesznek és ha a vérképed rendben van, akkor rendelik meg a kemóanyagot). Majd a kemó 80%-nál rám tört egy erős hányinger, kétszer hánytam is. Jövő héten lesz egy kisebb műtétem, kivesznek a bal petefészkemnél egy cisztát, amit elküldenek a patológiai vizsgálatra, hogy csak ártalmatlan ciszta vagy valami rosszabb (áttét vagy újabb rák).
Kocsival járok kemóra, de nem voltam vezetői állapotban, így hívtam a párom, hogy el tudna jönni hamarabb melóból, mert szarul vagyok és hazaküldtek. Az probléma csak az, hogy ő a céges autó sofőr, így először haza kell vinnie a két német kollégáját, akik persze pont akkor tűntek el valahova vásárolni. Végül hazajöttem taxival, be akartak fektetni a kórházba, de ott is csak teletömnének kortizonnal és várnánk, hogy elmúljon a hányingerem, inkább otthon haldokolnék.
Zoli elég hamar hazaért, de látszott rajta, baromira bántja, hogy nem hagyhatott ott csapot-papot és rohanhatott haza. Csinált nekem héjában sült krumplit, teát, mert már nem tudtam mit kihányni. Lefeküdt mellém és csak fogta a kezem éjszaka is, hogy felébredjen, ha valamiért megébrednék.
Éjfélkor megébredtem, hogy megint kínoz a hányinger, fáj mindenem és elegem van. Elegem van, hogy nem adhatom fel, elegem van, hogy 28 évesen a halál gondolatával élem a mindennapjaim, elegem van, hogy sosem megyek férjhez, sosem lesznek saját gyerekeim, elegem van, hogy nem veszek házat, nem lesz kutyám a kertemben és leginkább, hogy nem öregedhetek meg emellett az ember mellett. Hát felkeltettem.. sírva elmondtam neki, mindent.
Több szeretetet és törődést köszönhetek neki, mint az egész családomnak. 5 éve küzdök a rákkal és anyám a saját depressziójából nem lát ki, nem beszél velem, pedig évente csak 3x lát. Ő meg nem látott egy hétig és gyermeki örömmel szorított magához. Egész este ült mellettem, fogta a kezem és könnyes szemmel csak annyit mondogatott, hogy még szüksége van rám, nem adhatom fel. Sokat vitázunk a gyerekek miatt, de nem utálom a gyerekeit, féltékeny vagyok. Kurva sokat vártam arra, hogy megtaláljam és folyamatosan azt érzem, hogy nincs elég időnk és lehet önző vagyok, de én csak VELE akarok lenni. Lehet.. olyan nő lettem.. vagy tényleg ez az őszinte szerelem, de engem az nyugtat meg, hogy este a mellkasához szorít, hallgatom a szívverését és tudom, hogy az ENYÉM. Csak több időt szeretnék.. több időt.
2018. november 3., szombat
Az első műtét
Sziasztok!
Hol is hagytam abba a legutóbb? Ah, igen.. a biopszia januárban.
Sokat nem kellett várni az eredményre, talán egy héten belül telefonáltak is, hogy rosszindulatú tumorsejtek vannak benne az eredeti vastagbél tumoromból, jó és rossz hír egyben..
Pislogtam kettőt és megint Löwensteinban ültem a monitor előtt a főorvossal, aki ecsetelte nekem, hogy kétoldali tüdőműtét vár rám. Laparoszkópos műtét nem lehetséges, mert sok pici dolgot kell kiszedni, fel kell nyitni teljesen és kézzel kell áttapizniuk a teljes tüdőszövetet, hogy utána lézerrel kivághassák a nem odaillő csomókat. Nagyjából elmagyarázta, hogy a melltartó vonalában fognak vágni kb. 20 centi hosszan és ott fognak bejutni. Egyszerre csak egy tüdőt műtenek, mert egyet "leeresztenek", másikon keresztül pedig lélegeztetnek a műtét közben. Persze vannak kockázatai, amit majd részleteznek a műtét előtti eligazításon, de szerencsém van, mert nem új tumort növesztettem, hanem a réginek az áttétjei vannak a tüdőmben, jó esélyem van arra - ha kiszednek mindent -, hogy egészséges leszek. De tekintve a rengeteg kis foltocskát, a méretüket, elhelyezkedésüket.. háát..
A tüdőt úgy kell elképzelni, mint egy fát, a törzs és az ágak az erek és az idegek. a legjobb a sebésznek, ha a lombkorona részen vannak a kis problémás pontok, mert könnyen elérhető és még könnyebben kivágható és kevésbé veszélyes. Az én kedves áttétjeim viszont mind az ágakra és a törzsre cuppantak rá, aminél fennáll a veszély, hogy megsértik az eret, vérzést okozva vagy eltalálnak egy ideget, ami maradandó károsodást okozhat vagy le se hajlandó fejteni az áttétet, mert nem kockáztat és ottmarad.. fasza, mi?
A főorvos nem az a lacafacázó típus, rögtön adott egy időpontot a következő hét szerdára, kedden befekvés, szerdán az első vagy második körben műtét. Hétfőn még dolgoztam, elintéztem a helyettesítésem, próbáltam nem arra gondolni, hogy tüdőműtét, fulladozás, fájdalom.. (legnagyobb félelmem a fulladásos halál)
Kedden 8-ra vonultam be a tüdőklinikára, ami kb. 60 km-re van az otthonomtól, az erdő közepén, a hegy tetején, elzárva mindentől.. ilyen helyekre hozzák az embereket.. meghalni..
Vérvétel, EKG, tüdőfunkció mérés (üvegkabinban kell fújkálni egy csőbe, hogyan tágul a tüdő, oxigén felvétel, széndioxid leadás stb.), a fülszúrkálós izé (nem jut eszembe a neve, de azt nézik meg, hogyan veszi fel az oxigént a vér) - természetesen nem vagyok egészségügyi dolgozó, téves dolgokat is mondhatok.
Miután a kötelező vizsgálatokon túlesett az ember, következett a szoba elfoglalása, az osztályos nővér bekísért, kaptam bepanthen oldatot inhalálni, naponta 4x kell a műtét előtt és után, segít a hörgőknek tágulni, valamint lefoglalod magad vele egy 20 percre naponta. Délután el kellett mennem egy orvoshoz megbeszélni a műtétet, ahol szépen elmagyarázta a néni, hogy akkor a melltartó vonalában a hónaljam alatt az oldalamon fognak felvágni, kb. 20 centi hosszan. Két mellkascsövet fogok kapni, a műtét után egy köztes osztályon leszek 2-3 napig, ami az intenzív és sima osztály között van, úgy kell elképzelni, mint az intenzív osztályt, csak kimehetsz wc-re nővéri kísérettel. A műtét komplikációiról beszélt, ahol persze a fejfájástól a halálig bármi megeshet, kórház.. le kell fedezniük magukat. Majd a vér transzplantáció miatt is aláírtam pár papírt, hogy ott is lefedjék magukat, ha a vér által valami betegséget összeszednék. Később a nap folyamán még az altatós orvos jött be hozzám a szobámba és mondta el, hogyan néz ki az altatás, ott is elmesélte a komplikációkat, megint a hányástól a kómán át a halálig, bármi, ismétlem BÁRMI megeshet.. aláírtam a beleegyezést, megfürödtem és felkészülten lefeküdtem aludni.
Az első körben szerepeltem a műtéti terven, 5-kor keltem, hogy a szexi outfitet felkapjam..
..kaptam 1-1 harisnyát, neccbugyit egy fura betéttel meg egy köpenyt, ami szerintem senkire sem passzol és a seggem is kilóg belőle, arról nem beszélve, hogy nem bírod magadnak megkötni, az osztályos nővér meg csak arra vágyik, hogy feküdj csendben.. meg úgyis leveszik rólad a műtétnél, ez az outfit arra van, hogy mikor végigtolnak a kórházon a műtőig, ne legyél meztelen.
Tehát 7-kor már jöttek a leszarom tablettával, ami addig hat, míg be nem tolnak a hentes üzembe. Az előkészítőben felfektettek a fémtálcára (műtőasztalra), levetkőztettek (ezért izzadtam le kétszer a harisnyafelvételben), majd felöltöztettek ilyen hőfogó takaróba (hogy tovább izzadhassak), kaptam sapkát, majd áttoltak a csempeszobába (éljen a fantázianevek), ahol szó szerint kikötöznek, bekötik az infúziót, megmérik a vérnyomásod, bemutatkozik a műtős nővér, az altató orvos, hülye kérdéseket tesznek fel (nekik nem hülye kérdések, mert neki fontos, hogy van-e hányingered evés után) és ha szerencséd van, itt be is altatnak (mert a kezed már úgy zsibbad a kikötözéstől, hogy reménykedsz abban, azt is amputálják).. Az altatásról nekem 2015-ből nagyon rossz emlékeim vannak, pedig 6 műtétem volt a tüdőműtétekig. Rám rakták egy oxigénmaszkot és a nővér végigkommentálta az eseményeket, hogy "most beadjuk az altatót, mély levegő, rendben.. kicsit szédülni fog és elalszik", így tudtam, hogy a szédülés után képszakadás.
A műtéteket kb. így kell elképzelni, két borda között felvágnak és egy feszítővel szétfeszítik a bordákat, hogy hozzáférjenek a tüdőhöz, benyúl a sebész és szó szerint áttapogatja az egészet, ahol talál egy csomót, azt kivágják lézerrel, mert a lézer azonnal el is égeti és így kisebb az esély az utánvérzésre. Három órás műtét, szóval az egész oldalam, hátam és a vállam fájni fog.
Full sötétben ébredtem, körülöttem három ember, beszélnek hozzám németül, a folyosón vagyok? Miért van sötét? Ezek ablakok? Bakker ezek egy kihalt folyosóra hoztak? Mit beszél? Kiakar húzni valami csövet.. van valami a számban.. mondom neki, hogy rendben.. amúgy vicces minden, de miért vagyok egy kihalt folyosón? Kihúz valamit a számból.. még mindig a kihalt folyosón jár az agyam.. Fáj a hátam.. Hallom tesómat a vászon mögül, kiabálok neki. de be vagyok rekedve.. Itt vagyok hátul a folyosón! Már négyen vannak körülöttem, magyarázzák a fájdalomcsillapítot, hogy nyomhatom, ha fáj.. fáj a hátam baszki, persze, hogy nyomni fogom.. Képszakadás..
Még mindig mozognak körülöttem, még mindig az érdekel a legjobban, hogy miért hagytak a folyosón.. tesóm felvilágosít, hogy a kórteremben vagyok, nem a folyosón és nem este van, csak le van húzva a redőny.. Fáj a hátam, nyomom a fájdalomcsillapítót.. Képszakadás..
Valahogy így telik az egész éjszaka, fáj a hátam, kurvára fáj a hátam és a vállam, 3 órán át feküdtem a műtőben rajta, szar pózban, persze, hogy fáj.. próbálnak ide-oda mobilizálni, kenegetnek ilyen mentolos krémmel, mert a fájdalomcsillapító infúzió időkorlátos, ha hamar elhasználod, letilt és nem engedi tovább.. meghalok, hány óra? Fáj a hátam..
Másnap reggel már mobilizálással kezdenek, alapvetően félig ülő pozícióban aludtam, mert nem fekhetek a tüdőmön. Kiültettek az ágy szélére "fürdeni" és fogat mosni. Szédültem, vissza akartam feküdni, fáj a hátam. Beültettek a mobilizációs székbe, hogy várjam meg a gyógytornászt, kurvára fájt a hátam, potyogtak a könnyeim, 3 órát vártam rá. Majd közölte, hogy sétálunk..
Fáj a hátam, két cső van a tüdőmig feltolva, oxigén van az orromra kötve, mert nem kapok levegőt és még sétáljak is? Már másnap? Ugye csak viccelsz, te pöcs? Nem viccelt.. Hulla fáradtan dőltem be az ágyba, fájt a hátam, a vállam, kezdett a mellkascső is nyomni. A vércukrom tombolt, székletem még nem volt, de maradj pozitív és mikor lesz már vége?
Másnap reggel jött a doktornéni, hogy kihúzzák az első csövet, hurrá, megkönnyebbülés.. na meg a nagy lóf.. Aprócska magyarázat:
Két csövet helyeznek fel a műtétkor, a fenti képen lévőt 2 nap után húzzák ki, a lentit pedig mikor elhagyod a kórházat, és ez a kis masina szívja ki a felesleges folyadékot a tüdőből (vér, sebváladék, víz).
Tehát a fenti csövet kihúzzák, mint a képen is láthatjátok ezek ujjnyi vastag gumicsövek, mikor kihúzta, végig égeti a tüdőt, mint mikor a gumival megégeted a kezed.. csak ez belül éget. Azt hittem a hátfájásnál nem lehet semmi rosszabb.. de.. a cső kihúzása.. és mivel kurva magasra fel van dugva beléd, nem tudja kirántani, hanem szépen lassan, úgy 2 percig kifejti belőled, az a szar meg éget, mint a pokol.. baromira bírom a fájdalmat, de itt szó szerint sikítoztam.
Utána megkönnyebbültem hamar, mert ugye a mozgástól a csövek kicsúsznak, elmozdulnak és képesek nyomni, szúrni. Majd belegondoltam, hogy van még egy, ami még bennem lesz 8 napig.. szépen benövi a szövet, meg fogok halni.
Harmadik napon lekerültem osztályra, nagyon sokat kell sétálgattam, hogy a folyadék kiürüljön a tüdőmből, visszatáguljon és persze a légzés is könnyebbé váljon, de továbbra is oxigén palackkal kellett járnom, az ágyban is oxigénnel ültem/feküdtem, nézik folyamatosan, hogyan fejlődik, egyre kevesebb oxigén kell, de kell.. pár nap után már a wc-re eltudtam menni nélküle, de azért éreztem, hogy befulladok, elfáradok, nehezen kapok levegőt.
VISZONT nem tudtam nagy wc-re menni, a gyógyszerek, a stressz és legfőképp az aggodalom. Fact rólam, hogy nincs vastagbelem, tehát nekem mindig hasmenésem van, eszek és 20 perc múlva távoznak a dolgok. Tehát gondolhatjátok mennyire fura volt, hogy 3-4 napja nem voltam wc-n. Mert persze féltem az intenzíven, hogyan fogok kimenni és szó szerint belém ragadt a dolog. Ami a legnagyobb ballépésem volt a kórházi benntartózkodásom alatt, mert míg a tüdőm, a sebem nem fájt, a hátfájásom elmúlt, semmilyen panaszom nem volt, DE a hasam.. fel voltam fújódva, görcseim voltak, nem bírtam enni, marékszámra etették velem a hashajtót meg a görcsoldót, végigbőgtem az éjszakákat. Már egy hete otthon voltam, meddigre elmúltak a fájdalmaim és a panaszaim. Szóval soha ne álljatok az útjába a természetnek, jöjjön, aminek jönnie kell.
A műtét után 5 nappal elengedtek, pedig 8 nap a kötelező, de a tüdő röntgen szépeket mutatott, nem volt folyadék a mellkasban, már oxigén nélkül is tudtam létezni, persze mozgás után még felcsatlakoztam a pandórára (így hívtuk tesómmal az oxigént), de ha pici szüneteket beiktattam a mozgásba, akkor elég jól haladtam, hátam még fájt, oldalam úgy nézett ki, mint akit agyonvertek, picit sípolt a tüdőm légzés közben, a második cső kihúzása nem volt vészes, de nagyon haza akartam már menni. Fáradt voltam és éhes.
Maga a nagy sebet nem varrták, hanem ilyen sebragasztóval húzták össze, így nem kellett varratszedésre menni, de a csövek helyét összehúzták 1-1 varrattal, azt viszont tesóm kiszedte (ezért jó, ha van ápolónő a családban). Viszont nem telt el 1 hét, megint ott ültem a sebészeten, mert begyulladt a sebem, nagyon durván.. cukorbeteg vagyok, a sebgyógyulás-zavar már a hasi műtétekkor is problémát okozott. Hetente kellett visszajárnom tisztításra, itthon magamnak kellett nyomkodni és kitisztítanom (tudom, fúj.. de van ilyen). Csak fertőtlenítővel szabadott fújkálni, fact gyerekek, nem szabad a gyulladt sebet kenni, mert akkor nem tud összehúzódni és bejutnak a bacik.. mi itt basztuk el, mikor láttuk, hogy gyulladt, vettünk rá gyulladáscsökkentő kenőcsöt és ott elszabadult a pokol. Hagyni kell kiszáradni, összehúzódni és legfőképp orvoshoz menni. ORVOSHOZ.
Hat hetet kellett várnom, hogy újabb CT-re menjek, megnézték a műtött tüdőt, hogy mindent sikerült-e kiszedni és persze csekkolták a baloldalit is, hogy ott mi a helyzet, tervezhetik-e a következő műtétet.. de arról legközelebb!
Pusza!
Hol is hagytam abba a legutóbb? Ah, igen.. a biopszia januárban.
Sokat nem kellett várni az eredményre, talán egy héten belül telefonáltak is, hogy rosszindulatú tumorsejtek vannak benne az eredeti vastagbél tumoromból, jó és rossz hír egyben..
Pislogtam kettőt és megint Löwensteinban ültem a monitor előtt a főorvossal, aki ecsetelte nekem, hogy kétoldali tüdőműtét vár rám. Laparoszkópos műtét nem lehetséges, mert sok pici dolgot kell kiszedni, fel kell nyitni teljesen és kézzel kell áttapizniuk a teljes tüdőszövetet, hogy utána lézerrel kivághassák a nem odaillő csomókat. Nagyjából elmagyarázta, hogy a melltartó vonalában fognak vágni kb. 20 centi hosszan és ott fognak bejutni. Egyszerre csak egy tüdőt műtenek, mert egyet "leeresztenek", másikon keresztül pedig lélegeztetnek a műtét közben. Persze vannak kockázatai, amit majd részleteznek a műtét előtti eligazításon, de szerencsém van, mert nem új tumort növesztettem, hanem a réginek az áttétjei vannak a tüdőmben, jó esélyem van arra - ha kiszednek mindent -, hogy egészséges leszek. De tekintve a rengeteg kis foltocskát, a méretüket, elhelyezkedésüket.. háát..
A tüdőt úgy kell elképzelni, mint egy fát, a törzs és az ágak az erek és az idegek. a legjobb a sebésznek, ha a lombkorona részen vannak a kis problémás pontok, mert könnyen elérhető és még könnyebben kivágható és kevésbé veszélyes. Az én kedves áttétjeim viszont mind az ágakra és a törzsre cuppantak rá, aminél fennáll a veszély, hogy megsértik az eret, vérzést okozva vagy eltalálnak egy ideget, ami maradandó károsodást okozhat vagy le se hajlandó fejteni az áttétet, mert nem kockáztat és ottmarad.. fasza, mi?
A főorvos nem az a lacafacázó típus, rögtön adott egy időpontot a következő hét szerdára, kedden befekvés, szerdán az első vagy második körben műtét. Hétfőn még dolgoztam, elintéztem a helyettesítésem, próbáltam nem arra gondolni, hogy tüdőműtét, fulladozás, fájdalom.. (legnagyobb félelmem a fulladásos halál)
Kedden 8-ra vonultam be a tüdőklinikára, ami kb. 60 km-re van az otthonomtól, az erdő közepén, a hegy tetején, elzárva mindentől.. ilyen helyekre hozzák az embereket.. meghalni..
Vérvétel, EKG, tüdőfunkció mérés (üvegkabinban kell fújkálni egy csőbe, hogyan tágul a tüdő, oxigén felvétel, széndioxid leadás stb.), a fülszúrkálós izé (nem jut eszembe a neve, de azt nézik meg, hogyan veszi fel az oxigént a vér) - természetesen nem vagyok egészségügyi dolgozó, téves dolgokat is mondhatok.
Miután a kötelező vizsgálatokon túlesett az ember, következett a szoba elfoglalása, az osztályos nővér bekísért, kaptam bepanthen oldatot inhalálni, naponta 4x kell a műtét előtt és után, segít a hörgőknek tágulni, valamint lefoglalod magad vele egy 20 percre naponta. Délután el kellett mennem egy orvoshoz megbeszélni a műtétet, ahol szépen elmagyarázta a néni, hogy akkor a melltartó vonalában a hónaljam alatt az oldalamon fognak felvágni, kb. 20 centi hosszan. Két mellkascsövet fogok kapni, a műtét után egy köztes osztályon leszek 2-3 napig, ami az intenzív és sima osztály között van, úgy kell elképzelni, mint az intenzív osztályt, csak kimehetsz wc-re nővéri kísérettel. A műtét komplikációiról beszélt, ahol persze a fejfájástól a halálig bármi megeshet, kórház.. le kell fedezniük magukat. Majd a vér transzplantáció miatt is aláírtam pár papírt, hogy ott is lefedjék magukat, ha a vér által valami betegséget összeszednék. Később a nap folyamán még az altatós orvos jött be hozzám a szobámba és mondta el, hogyan néz ki az altatás, ott is elmesélte a komplikációkat, megint a hányástól a kómán át a halálig, bármi, ismétlem BÁRMI megeshet.. aláírtam a beleegyezést, megfürödtem és felkészülten lefeküdtem aludni.
Az első körben szerepeltem a műtéti terven, 5-kor keltem, hogy a szexi outfitet felkapjam..
..kaptam 1-1 harisnyát, neccbugyit egy fura betéttel meg egy köpenyt, ami szerintem senkire sem passzol és a seggem is kilóg belőle, arról nem beszélve, hogy nem bírod magadnak megkötni, az osztályos nővér meg csak arra vágyik, hogy feküdj csendben.. meg úgyis leveszik rólad a műtétnél, ez az outfit arra van, hogy mikor végigtolnak a kórházon a műtőig, ne legyél meztelen.
Tehát 7-kor már jöttek a leszarom tablettával, ami addig hat, míg be nem tolnak a hentes üzembe. Az előkészítőben felfektettek a fémtálcára (műtőasztalra), levetkőztettek (ezért izzadtam le kétszer a harisnyafelvételben), majd felöltöztettek ilyen hőfogó takaróba (hogy tovább izzadhassak), kaptam sapkát, majd áttoltak a csempeszobába (éljen a fantázianevek), ahol szó szerint kikötöznek, bekötik az infúziót, megmérik a vérnyomásod, bemutatkozik a műtős nővér, az altató orvos, hülye kérdéseket tesznek fel (nekik nem hülye kérdések, mert neki fontos, hogy van-e hányingered evés után) és ha szerencséd van, itt be is altatnak (mert a kezed már úgy zsibbad a kikötözéstől, hogy reménykedsz abban, azt is amputálják).. Az altatásról nekem 2015-ből nagyon rossz emlékeim vannak, pedig 6 műtétem volt a tüdőműtétekig. Rám rakták egy oxigénmaszkot és a nővér végigkommentálta az eseményeket, hogy "most beadjuk az altatót, mély levegő, rendben.. kicsit szédülni fog és elalszik", így tudtam, hogy a szédülés után képszakadás.
A műtéteket kb. így kell elképzelni, két borda között felvágnak és egy feszítővel szétfeszítik a bordákat, hogy hozzáférjenek a tüdőhöz, benyúl a sebész és szó szerint áttapogatja az egészet, ahol talál egy csomót, azt kivágják lézerrel, mert a lézer azonnal el is égeti és így kisebb az esély az utánvérzésre. Három órás műtét, szóval az egész oldalam, hátam és a vállam fájni fog.
Full sötétben ébredtem, körülöttem három ember, beszélnek hozzám németül, a folyosón vagyok? Miért van sötét? Ezek ablakok? Bakker ezek egy kihalt folyosóra hoztak? Mit beszél? Kiakar húzni valami csövet.. van valami a számban.. mondom neki, hogy rendben.. amúgy vicces minden, de miért vagyok egy kihalt folyosón? Kihúz valamit a számból.. még mindig a kihalt folyosón jár az agyam.. Fáj a hátam.. Hallom tesómat a vászon mögül, kiabálok neki. de be vagyok rekedve.. Itt vagyok hátul a folyosón! Már négyen vannak körülöttem, magyarázzák a fájdalomcsillapítot, hogy nyomhatom, ha fáj.. fáj a hátam baszki, persze, hogy nyomni fogom.. Képszakadás..
Még mindig mozognak körülöttem, még mindig az érdekel a legjobban, hogy miért hagytak a folyosón.. tesóm felvilágosít, hogy a kórteremben vagyok, nem a folyosón és nem este van, csak le van húzva a redőny.. Fáj a hátam, nyomom a fájdalomcsillapítót.. Képszakadás..
Valahogy így telik az egész éjszaka, fáj a hátam, kurvára fáj a hátam és a vállam, 3 órán át feküdtem a műtőben rajta, szar pózban, persze, hogy fáj.. próbálnak ide-oda mobilizálni, kenegetnek ilyen mentolos krémmel, mert a fájdalomcsillapító infúzió időkorlátos, ha hamar elhasználod, letilt és nem engedi tovább.. meghalok, hány óra? Fáj a hátam..
Másnap reggel már mobilizálással kezdenek, alapvetően félig ülő pozícióban aludtam, mert nem fekhetek a tüdőmön. Kiültettek az ágy szélére "fürdeni" és fogat mosni. Szédültem, vissza akartam feküdni, fáj a hátam. Beültettek a mobilizációs székbe, hogy várjam meg a gyógytornászt, kurvára fájt a hátam, potyogtak a könnyeim, 3 órát vártam rá. Majd közölte, hogy sétálunk..
Fáj a hátam, két cső van a tüdőmig feltolva, oxigén van az orromra kötve, mert nem kapok levegőt és még sétáljak is? Már másnap? Ugye csak viccelsz, te pöcs? Nem viccelt.. Hulla fáradtan dőltem be az ágyba, fájt a hátam, a vállam, kezdett a mellkascső is nyomni. A vércukrom tombolt, székletem még nem volt, de maradj pozitív és mikor lesz már vége?
Másnap reggel jött a doktornéni, hogy kihúzzák az első csövet, hurrá, megkönnyebbülés.. na meg a nagy lóf.. Aprócska magyarázat:
Utána megkönnyebbültem hamar, mert ugye a mozgástól a csövek kicsúsznak, elmozdulnak és képesek nyomni, szúrni. Majd belegondoltam, hogy van még egy, ami még bennem lesz 8 napig.. szépen benövi a szövet, meg fogok halni.
Harmadik napon lekerültem osztályra, nagyon sokat kell sétálgattam, hogy a folyadék kiürüljön a tüdőmből, visszatáguljon és persze a légzés is könnyebbé váljon, de továbbra is oxigén palackkal kellett járnom, az ágyban is oxigénnel ültem/feküdtem, nézik folyamatosan, hogyan fejlődik, egyre kevesebb oxigén kell, de kell.. pár nap után már a wc-re eltudtam menni nélküle, de azért éreztem, hogy befulladok, elfáradok, nehezen kapok levegőt.
VISZONT nem tudtam nagy wc-re menni, a gyógyszerek, a stressz és legfőképp az aggodalom. Fact rólam, hogy nincs vastagbelem, tehát nekem mindig hasmenésem van, eszek és 20 perc múlva távoznak a dolgok. Tehát gondolhatjátok mennyire fura volt, hogy 3-4 napja nem voltam wc-n. Mert persze féltem az intenzíven, hogyan fogok kimenni és szó szerint belém ragadt a dolog. Ami a legnagyobb ballépésem volt a kórházi benntartózkodásom alatt, mert míg a tüdőm, a sebem nem fájt, a hátfájásom elmúlt, semmilyen panaszom nem volt, DE a hasam.. fel voltam fújódva, görcseim voltak, nem bírtam enni, marékszámra etették velem a hashajtót meg a görcsoldót, végigbőgtem az éjszakákat. Már egy hete otthon voltam, meddigre elmúltak a fájdalmaim és a panaszaim. Szóval soha ne álljatok az útjába a természetnek, jöjjön, aminek jönnie kell.
A műtét után 5 nappal elengedtek, pedig 8 nap a kötelező, de a tüdő röntgen szépeket mutatott, nem volt folyadék a mellkasban, már oxigén nélkül is tudtam létezni, persze mozgás után még felcsatlakoztam a pandórára (így hívtuk tesómmal az oxigént), de ha pici szüneteket beiktattam a mozgásba, akkor elég jól haladtam, hátam még fájt, oldalam úgy nézett ki, mint akit agyonvertek, picit sípolt a tüdőm légzés közben, a második cső kihúzása nem volt vészes, de nagyon haza akartam már menni. Fáradt voltam és éhes.
Maga a nagy sebet nem varrták, hanem ilyen sebragasztóval húzták össze, így nem kellett varratszedésre menni, de a csövek helyét összehúzták 1-1 varrattal, azt viszont tesóm kiszedte (ezért jó, ha van ápolónő a családban). Viszont nem telt el 1 hét, megint ott ültem a sebészeten, mert begyulladt a sebem, nagyon durván.. cukorbeteg vagyok, a sebgyógyulás-zavar már a hasi műtétekkor is problémát okozott. Hetente kellett visszajárnom tisztításra, itthon magamnak kellett nyomkodni és kitisztítanom (tudom, fúj.. de van ilyen). Csak fertőtlenítővel szabadott fújkálni, fact gyerekek, nem szabad a gyulladt sebet kenni, mert akkor nem tud összehúzódni és bejutnak a bacik.. mi itt basztuk el, mikor láttuk, hogy gyulladt, vettünk rá gyulladáscsökkentő kenőcsöt és ott elszabadult a pokol. Hagyni kell kiszáradni, összehúzódni és legfőképp orvoshoz menni. ORVOSHOZ.
Hat hetet kellett várnom, hogy újabb CT-re menjek, megnézték a műtött tüdőt, hogy mindent sikerült-e kiszedni és persze csekkolták a baloldalit is, hogy ott mi a helyzet, tervezhetik-e a következő műtétet.. de arról legközelebb!
Pusza!
2018. szeptember 22., szombat
Hogy is volt? Áttétek a tüdőben 1. rész
Sziasztok!
Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára írtam. Két éve. Mi is történt azóta? Legutoljára még a lélek rejtelmeibe akartalak elkalauzolni Titeket, hogy milyen hatással van a rák a betegre és a környezetére, de a lustaság és az új munkahely adta stressz teljesen elvonta a figyelmem.
Mi történt azóta?
Lépjünk vissza 2017 szeptemberéig. Egy év teljes nyugalomban telt, már átkerültem a féléves ellenőrzések ciklusba, mert két év telt el az első műtét óta. Júliusban kiszedettem a portot, mert már szabadnak és egészségesnek éreztem magam. Na persze..
Szokásosan zajlott a kontroll, vérvétel, nagy labor, hasi ultrahang. A májam el van csúszva, kicsit fentebb van, mint az átlagembereknek, valószínűleg a 6 darab hasi műtét, a szervek ide-oda pakolgatása nem tesz jót. De alapvetően minden rendben van. Túlsúlyosnak még mindig az vagyok, még mindig a kemó alatt felszedett 15 kiló nyomja vállaim, de ezen felül makkegészséges vagyok. Vagy mégsem?
Nem telt el egy hét a vérvétel után, felhívott az onkológusom. Nem akar megijeszteni, de a tumormarkereim túllépték a normális értéket, nem vészes, csak kicsivel van felette, de nem hunyhat szemet. Beutaltak Stuttgartba a Katharinenhospitalba egy Pet-Scan vizsgálatra, kéz alatt 1 héten belül kaptam időpontot. Fiatal betegnél nem szaroznak. Nem izgultam magam halálra, hiszen a tumormarkereket sok minden megemelheti és az eredeti tumoromnál speciel teljesen normálisak voltak az eredményeim.
Ha jól emlékszem egy szerdai napon, ebédszünetben kellett mennem a vizsgálatra. Meg kell innod egy liter kontraszt anyagot és még vénásan is kapsz, hogy minden oda nem illő darab világítson benned, miközben 20 percig átvilágítanak a CT géppel, fejtől egészen a térdedig megnéznek. Mivel tesóm a mellette lévő szívsebészet intenzív osztályán dolgozik, kis ismeretségek által megszerezte az eredményt elég hamar. Már sírva hívott fel az éjszakás műszakjából, hogy találtak valamit.. Próbáltam nyugtatni, hogy várjuk meg, míg az onkológus is megkapja a radiológus levelét, mert ő szívsebészeten van, én meg ugye laikus vagyok, ne matekoljunk inkább.
Nem kellett sokat várnom a végzetes telefonhívásra, 2 napon belül (gyors a posta Németországban) telefonált az onkológusom és kimondta a varázs szavakat: "áttétek a tüdőben", valamint a vesénél és a hasi részen több helyen is megnagyobbodott nyirokcsomók láthatók.. Szuper. Hamar be is lettem utalva Schorndorfban (ott műtöttek és az onkológiai praxis is abban a kórházban van) a Radiológia főorvosához, mert fiatal betegnek a főorvosok járnak. Átnézte a papírjaim és megállapította, hogy a tüdőmben lévő dolgok nem áttétek, a vesénél látható viszont aggasztja, így biopsziával mintát szeretne venni. Öröm és boldogság, tüdőbeteg nem vagyok. Talán 1-2 héten belül meg is ejtettük a biopsziát. Szar. A hátamon egy nagy tűvel bemennek, ami éget és kellemetlen, hogy kicsípjenek egy darabot a nyirokcsomóból, megnézik, található-e benne tumorsejt. Akkor az nagyon kellemetlen volt, de van rosszabb.. később megtanultam.
Biopszia eredménye negatív, én egy teljesen egészséges ember vagyok. Meg a nagy lóf.. Az onkológusomat nem hagyta nyugodni a dolog, így elvitte az eredményeim a tumorkonferenciára. Erről már meséltem, csomó onkológus, radiológus és sebész összeülnek szerdánként és megbeszélnek különböző betegeket, hogy ki milyen kezelést ajánl, stb. Beutaltak Lőwensteinba, ahol van egy nagyon szuper kis tüdőklinika az erdő közepén, a hegy tetején.. mindig ilyen nyugodt helyekre viszik a tüdőbetegeket.. meghalni.
Tüdő CT és halálra szurkálás után megtörtént a szembesítés. Bekísértek egy pici szobába, a főorvos és egy sebész. Leültettek és megmutogatták a CT felvételeket, amin pici pontocskák vannak bekarikázva. Egy pont, két pont, három pont, négy pont.. a 15. pontnál már nem számoltam velük. Ezek bizony áttétek, de jó esélyeim vannak a gyógyulásra.. Biztos ismered azt az érzést, mikor eszedbe jut a halál és úgy kiráz a hideg, de megnyugszol, mert fiatal vagy.. na ez az érzés kapott el, csak nem nyugodtam meg. Már csak távolról hallod, hogy beszélnek hozzád, beszűrődnek mondatok, de nem érnek el hozzád. "Jó esélyei vannak a gyógyulásra" - tehát most haldoklom? Esélyek.. sosem voltam jó az esélyekben, én nem az a lány vagyok a városi legendákból, akinek összejönnek dolgok, szar vagyok az esélyekben. Vagy megdolgozom valamiért vagy elbukom, nekem soha nincsenek esélyeim. Pillanatra ki kellett mennünk, mert a főorvosnak dolga volt, leültünk picit kint. Tesóm kérdezte, hogyan boldogulok a hírrel, mert nem szóltam még eddig semmit. És elkezdtem sírva nevetni, hogy kicseszett fehér liliomok lesznek a síromon, mert az anyukám kedvenc virága. Erre tesóm is elkezdett sírva nevetni, hogy kékek lesznek, nem fehérek. A sebész nő újra behívott minket és újra elmondta, amit a főorvos is, csak kicsit nyugodtabban, mert tudja, hogy a főnöke halálra rémiszti mindig a betegeket a sok információkkal.
Több oda nem illő dolgot látnak a felvételen, mindkét tüdőben. A bal tüdőben látnak egy nagyobbat, amit megszeretnének biopsziázni. Ha a tumorsejtek a vastagbél tumorból származnak, akkor áttétek, kiszedik őket és mindenki rendben van. Viszont ha más tumorból származnak, azt jelenti, hogy ők nem műtenek meg, mert más rákom van és kezdődik minden elölről, kemó és meg kell keresni a forrást, tehát visszaadnak az onkológusaimnak. Nem biztos, hogy minden kis folt áttét. Sok minden más is lehet, de a formájukból ítélve nem akarnak hazudni, van köztük. Szeretnék, ha januárban visszajönnék (decemberben járunk) egy újabb CT-re, hogy lássák, melyek nőnek és melyek nem, szaporodnak-e vagy a számuk ugyanannyi marad. Hazáig bőgtem a kocsiban, még szerencse, hogy Löwenstein 1 óra kocsiút tőlünk. Nem akartam még beszélni róla, csak elfogadni, dühös voltam és csalódott és baromira rettegtem.
Január. Hétfőn meg is érkeztem a CT-re, sokkal jobb hangulatban. Az egy hónap alatt rájöttem, hogy meghalni könnyű, én pedig harcos vagyok, nem adom magam könnyen. Szerencse és jó hírek. Nem szaporodtak a kis cuclik, de némely nőtt (ők lesznek az áttétek), pár pedig összement (ők valami mások), szerdán vissza kell jönnöm biopsziára, hogy mintát vegyenek, bent kell éjszakáznom, mert a tüdőbiopszia nem oly veszélytelen (nem halálos, csak lehetnek komplikációk), felléphet vérzés, összeeshet a tüdő.
Szerdán kis sporttáskával beköltöztettek, egyedül voltam a szobában, kényelmesbe öltöztettek és 11-kor áttoltak a CT-be. Ezeket a CT vezérelt biopsziákat úgy kell elképzelni, hogy áttolnak a CT gépen, megnézik hol kell bemenniük a tűvel, bejelölik a bemeneti pontot, majd centinként haladnak a tűvel, de mindig újra és újra áttolnak a gépen, hogy tudják a helyes irányt. Először egy tűt vezetnek le, amivel érzéstelenítenek, utána megy a minta vevős. Az előzőhöz képest ez nem égetett, nem volt kellemetlen.. míg ki nem csípték azt a rohadt darabot. Már előre szóltak, hogy nem szabad köhögni. Ismered azt, mikor nem akarsz köhögni, mert olyan nagy kuss van a vizsgán, de csak basztatja valami a torkod. Bumm és kicsúszott 1 köhögés, rohantak papírral, szám elé tették és kiabáltak velem, mert nem szabad.. szóljak, ha vért köhögtem fel, éreztem a vér ízét a számban és elvettem a papírt, megláttam a vért.. na fasza. Végeztek a mintavétellel, visszatoltak a szobába, kényszerpihenő az ágyban, nem szabad megmozdulni, sem köhögni, csak kortyokban inni. Ilyenkor vagy éhes, kell pisilned és akarsz szomjan halni. 3 óra múlva jöttek értem, hogy megyünk tüdő röntgenre, mert meg kell nézniük, vérzik-e a tüdő vagy összeesett-e. Minden rendben, felállhatok, mozogjak sokat.
Talán egy héten belül telefonáltak, hogy áttét. Az eredeti vastagbélrák tumorom áttétje. Kétoldali tüdőműtét vár rám 6 hetes bontásban, január végén kezdjük is a jobb oldallal, mert ott nagyobbak, a bal oldaliaknak még nőniük kell. Maratonfutó már nem lesz belőlem..
Folyt. köv.
Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára írtam. Két éve. Mi is történt azóta? Legutoljára még a lélek rejtelmeibe akartalak elkalauzolni Titeket, hogy milyen hatással van a rák a betegre és a környezetére, de a lustaság és az új munkahely adta stressz teljesen elvonta a figyelmem.
Mi történt azóta?
Lépjünk vissza 2017 szeptemberéig. Egy év teljes nyugalomban telt, már átkerültem a féléves ellenőrzések ciklusba, mert két év telt el az első műtét óta. Júliusban kiszedettem a portot, mert már szabadnak és egészségesnek éreztem magam. Na persze..
Szokásosan zajlott a kontroll, vérvétel, nagy labor, hasi ultrahang. A májam el van csúszva, kicsit fentebb van, mint az átlagembereknek, valószínűleg a 6 darab hasi műtét, a szervek ide-oda pakolgatása nem tesz jót. De alapvetően minden rendben van. Túlsúlyosnak még mindig az vagyok, még mindig a kemó alatt felszedett 15 kiló nyomja vállaim, de ezen felül makkegészséges vagyok. Vagy mégsem?
Nem telt el egy hét a vérvétel után, felhívott az onkológusom. Nem akar megijeszteni, de a tumormarkereim túllépték a normális értéket, nem vészes, csak kicsivel van felette, de nem hunyhat szemet. Beutaltak Stuttgartba a Katharinenhospitalba egy Pet-Scan vizsgálatra, kéz alatt 1 héten belül kaptam időpontot. Fiatal betegnél nem szaroznak. Nem izgultam magam halálra, hiszen a tumormarkereket sok minden megemelheti és az eredeti tumoromnál speciel teljesen normálisak voltak az eredményeim.
Ha jól emlékszem egy szerdai napon, ebédszünetben kellett mennem a vizsgálatra. Meg kell innod egy liter kontraszt anyagot és még vénásan is kapsz, hogy minden oda nem illő darab világítson benned, miközben 20 percig átvilágítanak a CT géppel, fejtől egészen a térdedig megnéznek. Mivel tesóm a mellette lévő szívsebészet intenzív osztályán dolgozik, kis ismeretségek által megszerezte az eredményt elég hamar. Már sírva hívott fel az éjszakás műszakjából, hogy találtak valamit.. Próbáltam nyugtatni, hogy várjuk meg, míg az onkológus is megkapja a radiológus levelét, mert ő szívsebészeten van, én meg ugye laikus vagyok, ne matekoljunk inkább.
Nem kellett sokat várnom a végzetes telefonhívásra, 2 napon belül (gyors a posta Németországban) telefonált az onkológusom és kimondta a varázs szavakat: "áttétek a tüdőben", valamint a vesénél és a hasi részen több helyen is megnagyobbodott nyirokcsomók láthatók.. Szuper. Hamar be is lettem utalva Schorndorfban (ott műtöttek és az onkológiai praxis is abban a kórházban van) a Radiológia főorvosához, mert fiatal betegnek a főorvosok járnak. Átnézte a papírjaim és megállapította, hogy a tüdőmben lévő dolgok nem áttétek, a vesénél látható viszont aggasztja, így biopsziával mintát szeretne venni. Öröm és boldogság, tüdőbeteg nem vagyok. Talán 1-2 héten belül meg is ejtettük a biopsziát. Szar. A hátamon egy nagy tűvel bemennek, ami éget és kellemetlen, hogy kicsípjenek egy darabot a nyirokcsomóból, megnézik, található-e benne tumorsejt. Akkor az nagyon kellemetlen volt, de van rosszabb.. később megtanultam.
Biopszia eredménye negatív, én egy teljesen egészséges ember vagyok. Meg a nagy lóf.. Az onkológusomat nem hagyta nyugodni a dolog, így elvitte az eredményeim a tumorkonferenciára. Erről már meséltem, csomó onkológus, radiológus és sebész összeülnek szerdánként és megbeszélnek különböző betegeket, hogy ki milyen kezelést ajánl, stb. Beutaltak Lőwensteinba, ahol van egy nagyon szuper kis tüdőklinika az erdő közepén, a hegy tetején.. mindig ilyen nyugodt helyekre viszik a tüdőbetegeket.. meghalni.
Tüdő CT és halálra szurkálás után megtörtént a szembesítés. Bekísértek egy pici szobába, a főorvos és egy sebész. Leültettek és megmutogatták a CT felvételeket, amin pici pontocskák vannak bekarikázva. Egy pont, két pont, három pont, négy pont.. a 15. pontnál már nem számoltam velük. Ezek bizony áttétek, de jó esélyeim vannak a gyógyulásra.. Biztos ismered azt az érzést, mikor eszedbe jut a halál és úgy kiráz a hideg, de megnyugszol, mert fiatal vagy.. na ez az érzés kapott el, csak nem nyugodtam meg. Már csak távolról hallod, hogy beszélnek hozzád, beszűrődnek mondatok, de nem érnek el hozzád. "Jó esélyei vannak a gyógyulásra" - tehát most haldoklom? Esélyek.. sosem voltam jó az esélyekben, én nem az a lány vagyok a városi legendákból, akinek összejönnek dolgok, szar vagyok az esélyekben. Vagy megdolgozom valamiért vagy elbukom, nekem soha nincsenek esélyeim. Pillanatra ki kellett mennünk, mert a főorvosnak dolga volt, leültünk picit kint. Tesóm kérdezte, hogyan boldogulok a hírrel, mert nem szóltam még eddig semmit. És elkezdtem sírva nevetni, hogy kicseszett fehér liliomok lesznek a síromon, mert az anyukám kedvenc virága. Erre tesóm is elkezdett sírva nevetni, hogy kékek lesznek, nem fehérek. A sebész nő újra behívott minket és újra elmondta, amit a főorvos is, csak kicsit nyugodtabban, mert tudja, hogy a főnöke halálra rémiszti mindig a betegeket a sok információkkal.
Több oda nem illő dolgot látnak a felvételen, mindkét tüdőben. A bal tüdőben látnak egy nagyobbat, amit megszeretnének biopsziázni. Ha a tumorsejtek a vastagbél tumorból származnak, akkor áttétek, kiszedik őket és mindenki rendben van. Viszont ha más tumorból származnak, azt jelenti, hogy ők nem műtenek meg, mert más rákom van és kezdődik minden elölről, kemó és meg kell keresni a forrást, tehát visszaadnak az onkológusaimnak. Nem biztos, hogy minden kis folt áttét. Sok minden más is lehet, de a formájukból ítélve nem akarnak hazudni, van köztük. Szeretnék, ha januárban visszajönnék (decemberben járunk) egy újabb CT-re, hogy lássák, melyek nőnek és melyek nem, szaporodnak-e vagy a számuk ugyanannyi marad. Hazáig bőgtem a kocsiban, még szerencse, hogy Löwenstein 1 óra kocsiút tőlünk. Nem akartam még beszélni róla, csak elfogadni, dühös voltam és csalódott és baromira rettegtem.
Január. Hétfőn meg is érkeztem a CT-re, sokkal jobb hangulatban. Az egy hónap alatt rájöttem, hogy meghalni könnyű, én pedig harcos vagyok, nem adom magam könnyen. Szerencse és jó hírek. Nem szaporodtak a kis cuclik, de némely nőtt (ők lesznek az áttétek), pár pedig összement (ők valami mások), szerdán vissza kell jönnöm biopsziára, hogy mintát vegyenek, bent kell éjszakáznom, mert a tüdőbiopszia nem oly veszélytelen (nem halálos, csak lehetnek komplikációk), felléphet vérzés, összeeshet a tüdő.
Szerdán kis sporttáskával beköltöztettek, egyedül voltam a szobában, kényelmesbe öltöztettek és 11-kor áttoltak a CT-be. Ezeket a CT vezérelt biopsziákat úgy kell elképzelni, hogy áttolnak a CT gépen, megnézik hol kell bemenniük a tűvel, bejelölik a bemeneti pontot, majd centinként haladnak a tűvel, de mindig újra és újra áttolnak a gépen, hogy tudják a helyes irányt. Először egy tűt vezetnek le, amivel érzéstelenítenek, utána megy a minta vevős. Az előzőhöz képest ez nem égetett, nem volt kellemetlen.. míg ki nem csípték azt a rohadt darabot. Már előre szóltak, hogy nem szabad köhögni. Ismered azt, mikor nem akarsz köhögni, mert olyan nagy kuss van a vizsgán, de csak basztatja valami a torkod. Bumm és kicsúszott 1 köhögés, rohantak papírral, szám elé tették és kiabáltak velem, mert nem szabad.. szóljak, ha vért köhögtem fel, éreztem a vér ízét a számban és elvettem a papírt, megláttam a vért.. na fasza. Végeztek a mintavétellel, visszatoltak a szobába, kényszerpihenő az ágyban, nem szabad megmozdulni, sem köhögni, csak kortyokban inni. Ilyenkor vagy éhes, kell pisilned és akarsz szomjan halni. 3 óra múlva jöttek értem, hogy megyünk tüdő röntgenre, mert meg kell nézniük, vérzik-e a tüdő vagy összeesett-e. Minden rendben, felállhatok, mozogjak sokat.
Talán egy héten belül telefonáltak, hogy áttét. Az eredeti vastagbélrák tumorom áttétje. Kétoldali tüdőműtét vár rám 6 hetes bontásban, január végén kezdjük is a jobb oldallal, mert ott nagyobbak, a bal oldaliaknak még nőniük kell. Maratonfutó már nem lesz belőlem..
Folyt. köv.
2016. augusztus 6., szombat
Rák hatása a lélekre
Sziasztok!
Rengetegszer akartam már nekiülni ennek a bejegyzésnek, töviről-hegyire átgondoltam már, megterveztem, ötleteket találtam ki és vetettem el. Még a bejegyzés címén is 30 percet gondolkodtam (miért nem lettem újságíró).
Talán két részre kellene szednem, a rák hatása a betegre és a rák hatása a környezetére. Minden mindennel kapcsolódik, mert bizony a rák a beteg környezetére is hatással van, ami visszaszáll a betegre. Rohadt körforgás.
Nem vagyok pszichológus, nem olvastam a témában könyveket, nem is akarok és csak azt tudom elmondani, amit tapasztaltam, nem Szentírás!
Család: Anyukám mély depresszióba zuhant, annyira lefagyott, hogy nem tudott hozzámérni az intenzíven töltött időszakomban. Ült a szoba sarkában és rám sem nézett, nem evett és senkihez sem szólt. Apukám nem mutatott ki semmit, egyszer mondott annyit, hogy ez mindenkinek nehéz időszak volt. Itt leszögezném, hogy szeretnek a szüleim, csak a mi családunkban nem beszélünk érzelmekről, főleg nem negatív érzelmekről, mert amiről nem beszélsz, az nincs! Nagymamám pedig siratta saját magát, mert ugye ő öreg, miért nem ő, stb. stb. stb. just nagymama things! És elértünk a lényeghez, nővérem. Akin csattant minden, de neki kellett a legkeményebbnek lenni. Sosem tudok majd elég hálás lenni neki, mert ő volt az, aki megpróbált mindenki bástyája lenni, miközben ő is szenvedett. Mikor nem sírhatta el magát senki előtt, hogy tartsa a lelket bennünk. Imádlak!
Mikor már eléggé képben voltam, tudatosan törekedtem én is arra, hogy ne borítsam ki anyukám azzal, hogy kiborulok. Rengeteg segítség volt az, hogy nővérem nem borult ki, sosem éreztette velem, hogy beteg vagyok, hogy ez komoly betegség, hogy ebbe bele lehet halni.
Barátok: Na itt már rengeteg típus létezik, de a többség tagad. Nem kérdezik meg, hogy vagy, mert félnek a választól, mert nem tudják, hogyan kezeljenek téged vagy a szituációt. Nem csak a te halandóságodra jönnek rá, hanem a sajátjukra is, hiszen mindenki hall történeteket, de a saját ismeretségi körödben tapasztalni meg, teljesen más. Volt olyan barátom, aki megmondta nekem, hogy nem akar erről beszélni, mert nem akarja ezt felfogni, nem akar tudni róla. Volt olyan is, aki azóta nem beszél velem, mert nem tudta mit mondjon, egy év után meg már ciki lenne bármit is mondani.
Nem haragszom rájuk, mert mindenki máshogy fogja fel és éli meg az ilyet, én nem az a rákos vagyok, aki csak magával törődik és a betegségébe magyarázza az önzőségét. Nem mondom, hogy nem fáj az, hogy senki nem kérdezett rá az érzéseimre, hogyan élem át az egész betegséget. Valahol én is hibás vagyok benne, hiszen sosem beszéltem semmilyen érzelemről még a barátaimmal sem, nem várhatom el, hogy hirtelen kérdezzenek, ha már ezerszer megtették korábban és mindig elkerültem a válaszadást.
A RÁKOS
Nem a diagnózis volt a nehéz, nem is a műtét, nem is a fájdalom, a gyomorszonda vagy a kemoterápia. Utána nehéz. Bekerülsz a kórházba, megműtenek, kapod a fájdalomcsillapítót, szenvedsz az unalomtól, szenvedsz attól, hogy haza akarsz menni, szervezik a fejed felett az életed, papírokat írsz alá, bólogatsz hevesen, beszélnek orvosok a fejed felett olyan dolgokról, amiről fingod sincs. Aztán kikerülsz a kórházból, gyenge vagy, elkezditek a kemoterápiát, ciklus követ ciklust, 2 nap szenvedés, 12 nap pihenés, monoton minden, időd rengeteg van, de nem gondolkozol, csinálod, mert csinálnod kell. Vége a kemoterápiának, 6 hétig várni kell, orvosi vizsgálattól, orvosi vizsgálatig élsz és tervezel. Újabb műtét, kórházi benntartózkodás, újabb orvosi blabla.
Aztán otthon vagy. Vége. Nincs több tervezés, időpont, semmi. Most már csak együtt kell élned vele. Itt szakad rád az egész. Egy év az életedből. Most kell átgondolnod, elfogadnod, feldolgoznod azt, amin már mindenki túllépett, már nem vagy beteg, már csak folytatnod kell az életed.
Mikor márciusban hazajöttem a sztóma visszatételes műtétemről, egyedül voltam délután otthon, kipakoltam, örültem, hogy végre otthon vagyok, hogy mindennek vége van és folytathatom az életem ott, ahol egy évvel ezelőtt abbamaradt. Este hazajött nővérem a munkából, néztünk egy kis tv-t, aztán mindenki elment aludni. Ültem az ágyam szélén éjfélkor és kitört belőlem a bőgés. A semmiből jött és konkrétan éreztem a nyomást, ami hirtelen rám telepedett.
Nehéz elmagyarázni, hogy mit élek/éltem meg, mert magam sem tudom vagy magam sem fogtam még fel és nem is tudom még helyén kezelni az érzelmeim. Nem tudom hol kezdődik a depresszió és hol a picsogás. A megszokások embere vagyok, utálok változtatni, mindig tervezem, de mindig visszatérek a régi szokásaimhoz és viselkedésemhez. Viszont itt ez a szituáció, ami megváltoztatott engem, az életemet, a környezetemet, a jövőmet. A rák egy olyan dolog, amiből ha fel is épülsz, mindig ott lesz a súly a nyakadon, mindig ott lesz az az érzés, amit nem tudsz megmagyarázni. Fiatalon ez még rosszabb, mert nem gondolkodsz betegségeken, én sem tettem. Mindig azt mondtam, hogy 80 évesen fogok a cukorbetegségembe belehalni, mert leáll a vesém.
Nem tudom leírni, hogy mi megy végbe a fejemben, mert én sem értem, tudom ez a legnagyobb baromság, mikor valaki azt mondja, hogy "ezt csak a rákosok érthetik", de igen.. Beszéltem más rákos betegekkel és rögtön, két szóból értették mi megy végbe bennem, átélték ők is, átélik ők is. Nővérem kolléganője is mesélte, hogy sokáig nem mert macskát venni magához, mert félt, hogy visszatér a rák és nem lesz senki, akire ráhagyhatja a cicát. De a rehabilitáción a román-magyar férfi is elmondta, hogy ez egy kereszt, ami már ott lesz életünk végéig.
Rengeteg olyan dolog van még a fejemben, amit nem tudok leírni sem, nem hogy elmondani. Olyan dolgok, amiket magamnak sem merek bevallani, mert félek. Októberben megyek a genetikushoz, aki kivizsgál, hogy ez a genetikai rák mit is jelent, milyen hatással lehet az életemre, az egészségemre, a jövőbeli, leendő utódaimra. És rettegek..
Rengetegszer akartam már nekiülni ennek a bejegyzésnek, töviről-hegyire átgondoltam már, megterveztem, ötleteket találtam ki és vetettem el. Még a bejegyzés címén is 30 percet gondolkodtam (miért nem lettem újságíró).
Talán két részre kellene szednem, a rák hatása a betegre és a rák hatása a környezetére. Minden mindennel kapcsolódik, mert bizony a rák a beteg környezetére is hatással van, ami visszaszáll a betegre. Rohadt körforgás.
Nem vagyok pszichológus, nem olvastam a témában könyveket, nem is akarok és csak azt tudom elmondani, amit tapasztaltam, nem Szentírás!
Család: Anyukám mély depresszióba zuhant, annyira lefagyott, hogy nem tudott hozzámérni az intenzíven töltött időszakomban. Ült a szoba sarkában és rám sem nézett, nem evett és senkihez sem szólt. Apukám nem mutatott ki semmit, egyszer mondott annyit, hogy ez mindenkinek nehéz időszak volt. Itt leszögezném, hogy szeretnek a szüleim, csak a mi családunkban nem beszélünk érzelmekről, főleg nem negatív érzelmekről, mert amiről nem beszélsz, az nincs! Nagymamám pedig siratta saját magát, mert ugye ő öreg, miért nem ő, stb. stb. stb. just nagymama things! És elértünk a lényeghez, nővérem. Akin csattant minden, de neki kellett a legkeményebbnek lenni. Sosem tudok majd elég hálás lenni neki, mert ő volt az, aki megpróbált mindenki bástyája lenni, miközben ő is szenvedett. Mikor nem sírhatta el magát senki előtt, hogy tartsa a lelket bennünk. Imádlak!
Mikor már eléggé képben voltam, tudatosan törekedtem én is arra, hogy ne borítsam ki anyukám azzal, hogy kiborulok. Rengeteg segítség volt az, hogy nővérem nem borult ki, sosem éreztette velem, hogy beteg vagyok, hogy ez komoly betegség, hogy ebbe bele lehet halni.
Barátok: Na itt már rengeteg típus létezik, de a többség tagad. Nem kérdezik meg, hogy vagy, mert félnek a választól, mert nem tudják, hogyan kezeljenek téged vagy a szituációt. Nem csak a te halandóságodra jönnek rá, hanem a sajátjukra is, hiszen mindenki hall történeteket, de a saját ismeretségi körödben tapasztalni meg, teljesen más. Volt olyan barátom, aki megmondta nekem, hogy nem akar erről beszélni, mert nem akarja ezt felfogni, nem akar tudni róla. Volt olyan is, aki azóta nem beszél velem, mert nem tudta mit mondjon, egy év után meg már ciki lenne bármit is mondani.
Nem haragszom rájuk, mert mindenki máshogy fogja fel és éli meg az ilyet, én nem az a rákos vagyok, aki csak magával törődik és a betegségébe magyarázza az önzőségét. Nem mondom, hogy nem fáj az, hogy senki nem kérdezett rá az érzéseimre, hogyan élem át az egész betegséget. Valahol én is hibás vagyok benne, hiszen sosem beszéltem semmilyen érzelemről még a barátaimmal sem, nem várhatom el, hogy hirtelen kérdezzenek, ha már ezerszer megtették korábban és mindig elkerültem a válaszadást.
A RÁKOS
Nem a diagnózis volt a nehéz, nem is a műtét, nem is a fájdalom, a gyomorszonda vagy a kemoterápia. Utána nehéz. Bekerülsz a kórházba, megműtenek, kapod a fájdalomcsillapítót, szenvedsz az unalomtól, szenvedsz attól, hogy haza akarsz menni, szervezik a fejed felett az életed, papírokat írsz alá, bólogatsz hevesen, beszélnek orvosok a fejed felett olyan dolgokról, amiről fingod sincs. Aztán kikerülsz a kórházból, gyenge vagy, elkezditek a kemoterápiát, ciklus követ ciklust, 2 nap szenvedés, 12 nap pihenés, monoton minden, időd rengeteg van, de nem gondolkozol, csinálod, mert csinálnod kell. Vége a kemoterápiának, 6 hétig várni kell, orvosi vizsgálattól, orvosi vizsgálatig élsz és tervezel. Újabb műtét, kórházi benntartózkodás, újabb orvosi blabla.
Aztán otthon vagy. Vége. Nincs több tervezés, időpont, semmi. Most már csak együtt kell élned vele. Itt szakad rád az egész. Egy év az életedből. Most kell átgondolnod, elfogadnod, feldolgoznod azt, amin már mindenki túllépett, már nem vagy beteg, már csak folytatnod kell az életed.
Mikor márciusban hazajöttem a sztóma visszatételes műtétemről, egyedül voltam délután otthon, kipakoltam, örültem, hogy végre otthon vagyok, hogy mindennek vége van és folytathatom az életem ott, ahol egy évvel ezelőtt abbamaradt. Este hazajött nővérem a munkából, néztünk egy kis tv-t, aztán mindenki elment aludni. Ültem az ágyam szélén éjfélkor és kitört belőlem a bőgés. A semmiből jött és konkrétan éreztem a nyomást, ami hirtelen rám telepedett.
Nehéz elmagyarázni, hogy mit élek/éltem meg, mert magam sem tudom vagy magam sem fogtam még fel és nem is tudom még helyén kezelni az érzelmeim. Nem tudom hol kezdődik a depresszió és hol a picsogás. A megszokások embere vagyok, utálok változtatni, mindig tervezem, de mindig visszatérek a régi szokásaimhoz és viselkedésemhez. Viszont itt ez a szituáció, ami megváltoztatott engem, az életemet, a környezetemet, a jövőmet. A rák egy olyan dolog, amiből ha fel is épülsz, mindig ott lesz a súly a nyakadon, mindig ott lesz az az érzés, amit nem tudsz megmagyarázni. Fiatalon ez még rosszabb, mert nem gondolkodsz betegségeken, én sem tettem. Mindig azt mondtam, hogy 80 évesen fogok a cukorbetegségembe belehalni, mert leáll a vesém.
Nem tudom leírni, hogy mi megy végbe a fejemben, mert én sem értem, tudom ez a legnagyobb baromság, mikor valaki azt mondja, hogy "ezt csak a rákosok érthetik", de igen.. Beszéltem más rákos betegekkel és rögtön, két szóból értették mi megy végbe bennem, átélték ők is, átélik ők is. Nővérem kolléganője is mesélte, hogy sokáig nem mert macskát venni magához, mert félt, hogy visszatér a rák és nem lesz senki, akire ráhagyhatja a cicát. De a rehabilitáción a román-magyar férfi is elmondta, hogy ez egy kereszt, ami már ott lesz életünk végéig.
Rengeteg olyan dolog van még a fejemben, amit nem tudok leírni sem, nem hogy elmondani. Olyan dolgok, amiket magamnak sem merek bevallani, mert félek. Októberben megyek a genetikushoz, aki kivizsgál, hogy ez a genetikai rák mit is jelent, milyen hatással lehet az életemre, az egészségemre, a jövőbeli, leendő utódaimra. És rettegek..
2016. július 6., szerda
Ripley, a sztóma és Ripley haza megy
Sziasztok!
Sokat ígérgettem a rák lelki oldaláról szóló bejegyzésem, amihez ma nincs meg a kellő depressziós hangulatom. Valamint a legutolsó bejegyzésben azt ígértem, hogy a sztómáról fogok beszélni.
Aki szerint a lányok nem szarnak. Ne olvassa tovább a bejegyzést.
Nem fogok képeket megosztani Ripley-ről, nem fogok mélyen belemenni a részletekbe, mármint gusztustalan módon, de aki nem bírja az ilyet vagy tmi-nek érzi, nem kell elolvasni.
Kezdjük az elején. Azért nem osztok meg képet Ripley-ről, mert nem fotóztam le, vagyis ruhában (zacsiban) igen, sőt a visszatevő műtét utáni varratokkal mindennel testemről is van képem, de az nekem kell, hogy emlékezzem rá és ne feledjem el soha, hogy min mentem át és soha a büdös életben ne érezzem magam többé rosszul mások miatt, mert szuper ember vagyok. Akit valaha is bántottak a kinézete miatt, az tudja miről beszélek. Akit érdekel, hogyan néz ki egy sztóma, google!
Mikor felébredtem a második sürgősségi műtét után és realizálódott bennem az új pajtásom. Tudod, mikor az intenzíven fekszel és mindent megcsinálnak helyetted, fel sem fogod mit jelent. Jönnek, ürítik a zacskót, cserélik, tisztába tesznek. Pár nappal a műtét után (már nem emlékszem hogyan) beszélgettünk nővéremmel a sztómáról. És azt mondtam neki, hogy nem zavar és nem vagyok depressziós tőle, mert tudom, hogy átmeneti, ha egész életemre szólna, összeomlanék. Nem vagyok egy szép lány, nem vagyok különleges, kövér is vagyok.. nem tudok pasit fogni, ha még ezekhez hozzájönne az is, hogy egy zacskóba csinálok.. Nővérem csak annyit mondott rá, hogy akkor is boldogulnék, mert akkor olyan emberekkel venném körül magam, csak nézzem meg a vakokat, mozgássérülteket. Igaza volt.
A neheze akkor kezdődött, mikor lekerültem osztályra és magamnak kellett üríteni. Mivel kivették a teljes vastagbelem, az emésztésem olyan volt, mint a víz, sűrűbben járkáltam, éjszaka többször fel kellett ébrednem. Lejött a zacskó, összekentem mindent. Ezek olyan dolgok, amiket egy átlagos 25 éves nem ismer, nem kell átélnie. Kiszolgáltatott vagy, gusztustalan és legfőképpen nem vagy önmagad. Két héttel előtte én még egy erős, nagyszájú, arrogáns fiatal felnőtt voltam. Most meg törölgetik rólam a szart. Nem kívánom egyikőtöknek sem. De kitartottam, mert tudtam, hogy 6 hónap és ennek vége és soha többé nem kell ezen végigmennem.
A sztóma ugye egy seb, a hasfalon, amin kivezetik a belet. Na már most ez a hasi seb jóval nehezebben gyógyul mindnél, sokkal több odafigyelést és tisztaságot igényel, mint a többi, ami ugye nehéz, tekintve a funkcióját. Rengeteget szenvedtem az elején, be volt gyulladva, nem maradt fenn a zacskó stb. Azon a reggelen, mikor kiengedtek, ott szakadt el a cérna és ültem hajnali 5-kor a kórteremben az ágyon és sirattam magam, sirattam mindent, elegem volt, az egész szürreális volt, hogy miért én, miért most. Legyen végre, hagyjanak békén.
Az idő minden sebet begyógyít. Nem mindet, de könnyít rajta. Ahogy telt az idő, gyógyult a sebem, kezdtem hozzászokni, kezdtem a pozitív oldalát nézni, kezdtem arra koncentrálni, hogy jön a kemó, essünk azon túl. Házhoz jött a sztómaterapeuta, segített mikor begyulladt a seb vagy a bőröm kisebesedett. A kemoterápia alatt többször volt ezzel gondom, mert ugye a kemó felborított minden lehetséges dolgot a szervezetemben. Leginkább az amúgy is érzékeny bőröm sínylette meg.
Aki végigkövette az egészet twitteren, tudja, hogy keveset beszéltem a sztómáról, nehéz róla úgy beszélni, hogy ne mond ki miért van és mire van. Nem szégyelltem, nem erről van szó, de senki sem kíváncsi a másik emésztésére. Főleg, ha az meg van babrálva.
Nem véletlen neveztük el Ripleynek (itt gondolom mindenkinek beugrik az Alienből az a bizonyos jelenet, mikor a kis mocsok kitör Kane mellkasából). Könnyebb volt róla beszélni, meg hát tesómmal viccesek vagyunk! De sokkal könnyebb volt minden, mikor már begyógyult a seb, mikor hozzászoktam, hogy ott van, hogy most fél évig más az életem, oda kell figyelnem, mikor és hogyan eszem, hol vagyok, mindig legyen nálam felszerelés. Új nadrágokat, fehérneműket kellett vennem.
Könnyedén viseltem, de ahogyan többször is leírtam.. Engem éltetett az, hogy 6 hónap és könnyes búcsút veszünk egymástól. Aztán ahogyan közeledett a műtét, egyre jobban azon aggódtam, hogy biztos akarom-e. Ne olvassatok guglit ilyen műtétek előtt. Féltem, hogy szenvedni fogok, olyan rémtörténetek keringtek, próbáltam magam nyugtatni azzal, hogy 25 éves vagyok, az én szervezetem badass egy 70 éveséhez képest (náluk tipikus ez a betegség), de belemásztak a fejembe, ott voltam és lebegett a szemem előtt, hogy sírva fogok könyörögni, hogy tegyék vissza Ripley-t.
Január végén ért véget a kemó, de 6 hetet várni kellett, hogy a sebgyógyulás újra 100% legyen, mert addig nem műthetnek. Március 17-re ki is írták a műtétet. Megpróbálják laparoszkóppal, de nem garantálnak semmit, lehet vágni kell majd. Tekintve, hogy előzőleg bumm, kórházban voltam és műtöttek, kérdés nélkül, ez érdekes volt, hogy bekellett pakolni, mint egy nyaralásra, másnap reggel 7-re bementünk a kórházba, felvettek osztályra, levetkőztettek, beikszelték a hasamon a laparoszkóp helyét, 8-kor pedig betoltak a műtőbe. Teljesen máshogy éltem át az egészet így, relatív egészségesen, mint tavaly nyáron "haldokolva" a sürgősségi műtétet.
A műtét után, némi buli az ébredezőben, majd betoltak osztályra, egyedül voltam a szobában, hozzáteszem hálistennek! Sebész elmondta, hogy bekukucskáltak, de fel kellett vágniuk, mert a szövetek össze voltak tapadva, kaptam egy császármetszést (cuki). Na már most mikor újra összeragasztják a két bélszakaszt, az ott gyülemlő alvadt vér távozik valahol. De nem kelhetsz fel altatás után az ágyból. Ja. Minden elismerésem innen a nővéreknek, hogy ezt bírják nap, nap után. Éjszaka már felkeltem sunyiban, mert zavarja az embert, hogy törlik a seggét, inkább négykézláb kimászok a mosdóba, mint még egyszer át kelljen élnem.
Két napig nem kaptam enni, mert ugye nem akarjuk azt, ami tavaly volt, hogy valahol nem tapad meg a ragasztás és elbarmolódik a helyet. Aztán kezdődött a napokig tartó leves evészet. Utálom a levest, na de mikor reggel, délben, este levest eszel.. átértékeled az életet. Aztán kb. a 4. napon kirinyáltam tejbegrízt. Életemben nem ettem még olyan finomat, ja de, tavaly a kockasajtos kenyér az intenzíven 1,5 hét nem evés után !
Egy hetet voltam bent. Megint csak ismétlem önmagam, nem akarok túl sok hangsúlyt fektetni az emésztésre, mert senkit nem érdekel, de igen.. szószerint fos az élet vastagbél nélkül. Türelem és idő, idő és türelem, míg lassan jobb és jobb lesz, de sosem lesz olyan, mint azelőtt. Naponta többször kell mennie az embernek, evés után x időn belül, oda kell figyelned mikor és mennyit iszol, mit eszel. Ez egy új élet, amihez új dolgok párosulnak.
És ígérem, következőleg színt vallok már az érzelmi oldaláról. Aki ismer, tudja, hogy baromi nehezen beszélek az érzelmeimről. Sokat panaszkodom és szitkozódom, de sosem beszélek konkrét érzelmekről, így nagyon nehéz elmondanom, hogy mi is jár a fejemben.. Majd sok depressziós zenét hallgatok, hogy kellőképpen megnyíljak.
Még találkozunk,
Csilla
Sokat ígérgettem a rák lelki oldaláról szóló bejegyzésem, amihez ma nincs meg a kellő depressziós hangulatom. Valamint a legutolsó bejegyzésben azt ígértem, hogy a sztómáról fogok beszélni.
Aki szerint a lányok nem szarnak. Ne olvassa tovább a bejegyzést.
Nem fogok képeket megosztani Ripley-ről, nem fogok mélyen belemenni a részletekbe, mármint gusztustalan módon, de aki nem bírja az ilyet vagy tmi-nek érzi, nem kell elolvasni.
Kezdjük az elején. Azért nem osztok meg képet Ripley-ről, mert nem fotóztam le, vagyis ruhában (zacsiban) igen, sőt a visszatevő műtét utáni varratokkal mindennel testemről is van képem, de az nekem kell, hogy emlékezzem rá és ne feledjem el soha, hogy min mentem át és soha a büdös életben ne érezzem magam többé rosszul mások miatt, mert szuper ember vagyok. Akit valaha is bántottak a kinézete miatt, az tudja miről beszélek. Akit érdekel, hogyan néz ki egy sztóma, google!
Mikor felébredtem a második sürgősségi műtét után és realizálódott bennem az új pajtásom. Tudod, mikor az intenzíven fekszel és mindent megcsinálnak helyetted, fel sem fogod mit jelent. Jönnek, ürítik a zacskót, cserélik, tisztába tesznek. Pár nappal a műtét után (már nem emlékszem hogyan) beszélgettünk nővéremmel a sztómáról. És azt mondtam neki, hogy nem zavar és nem vagyok depressziós tőle, mert tudom, hogy átmeneti, ha egész életemre szólna, összeomlanék. Nem vagyok egy szép lány, nem vagyok különleges, kövér is vagyok.. nem tudok pasit fogni, ha még ezekhez hozzájönne az is, hogy egy zacskóba csinálok.. Nővérem csak annyit mondott rá, hogy akkor is boldogulnék, mert akkor olyan emberekkel venném körül magam, csak nézzem meg a vakokat, mozgássérülteket. Igaza volt.
A neheze akkor kezdődött, mikor lekerültem osztályra és magamnak kellett üríteni. Mivel kivették a teljes vastagbelem, az emésztésem olyan volt, mint a víz, sűrűbben járkáltam, éjszaka többször fel kellett ébrednem. Lejött a zacskó, összekentem mindent. Ezek olyan dolgok, amiket egy átlagos 25 éves nem ismer, nem kell átélnie. Kiszolgáltatott vagy, gusztustalan és legfőképpen nem vagy önmagad. Két héttel előtte én még egy erős, nagyszájú, arrogáns fiatal felnőtt voltam. Most meg törölgetik rólam a szart. Nem kívánom egyikőtöknek sem. De kitartottam, mert tudtam, hogy 6 hónap és ennek vége és soha többé nem kell ezen végigmennem.
A sztóma ugye egy seb, a hasfalon, amin kivezetik a belet. Na már most ez a hasi seb jóval nehezebben gyógyul mindnél, sokkal több odafigyelést és tisztaságot igényel, mint a többi, ami ugye nehéz, tekintve a funkcióját. Rengeteget szenvedtem az elején, be volt gyulladva, nem maradt fenn a zacskó stb. Azon a reggelen, mikor kiengedtek, ott szakadt el a cérna és ültem hajnali 5-kor a kórteremben az ágyon és sirattam magam, sirattam mindent, elegem volt, az egész szürreális volt, hogy miért én, miért most. Legyen végre, hagyjanak békén.
Az idő minden sebet begyógyít. Nem mindet, de könnyít rajta. Ahogy telt az idő, gyógyult a sebem, kezdtem hozzászokni, kezdtem a pozitív oldalát nézni, kezdtem arra koncentrálni, hogy jön a kemó, essünk azon túl. Házhoz jött a sztómaterapeuta, segített mikor begyulladt a seb vagy a bőröm kisebesedett. A kemoterápia alatt többször volt ezzel gondom, mert ugye a kemó felborított minden lehetséges dolgot a szervezetemben. Leginkább az amúgy is érzékeny bőröm sínylette meg.
Aki végigkövette az egészet twitteren, tudja, hogy keveset beszéltem a sztómáról, nehéz róla úgy beszélni, hogy ne mond ki miért van és mire van. Nem szégyelltem, nem erről van szó, de senki sem kíváncsi a másik emésztésére. Főleg, ha az meg van babrálva.
Nem véletlen neveztük el Ripleynek (itt gondolom mindenkinek beugrik az Alienből az a bizonyos jelenet, mikor a kis mocsok kitör Kane mellkasából). Könnyebb volt róla beszélni, meg hát tesómmal viccesek vagyunk! De sokkal könnyebb volt minden, mikor már begyógyult a seb, mikor hozzászoktam, hogy ott van, hogy most fél évig más az életem, oda kell figyelnem, mikor és hogyan eszem, hol vagyok, mindig legyen nálam felszerelés. Új nadrágokat, fehérneműket kellett vennem.
Könnyedén viseltem, de ahogyan többször is leírtam.. Engem éltetett az, hogy 6 hónap és könnyes búcsút veszünk egymástól. Aztán ahogyan közeledett a műtét, egyre jobban azon aggódtam, hogy biztos akarom-e. Ne olvassatok guglit ilyen műtétek előtt. Féltem, hogy szenvedni fogok, olyan rémtörténetek keringtek, próbáltam magam nyugtatni azzal, hogy 25 éves vagyok, az én szervezetem badass egy 70 éveséhez képest (náluk tipikus ez a betegség), de belemásztak a fejembe, ott voltam és lebegett a szemem előtt, hogy sírva fogok könyörögni, hogy tegyék vissza Ripley-t.
Január végén ért véget a kemó, de 6 hetet várni kellett, hogy a sebgyógyulás újra 100% legyen, mert addig nem műthetnek. Március 17-re ki is írták a műtétet. Megpróbálják laparoszkóppal, de nem garantálnak semmit, lehet vágni kell majd. Tekintve, hogy előzőleg bumm, kórházban voltam és műtöttek, kérdés nélkül, ez érdekes volt, hogy bekellett pakolni, mint egy nyaralásra, másnap reggel 7-re bementünk a kórházba, felvettek osztályra, levetkőztettek, beikszelték a hasamon a laparoszkóp helyét, 8-kor pedig betoltak a műtőbe. Teljesen máshogy éltem át az egészet így, relatív egészségesen, mint tavaly nyáron "haldokolva" a sürgősségi műtétet.
A műtét után, némi buli az ébredezőben, majd betoltak osztályra, egyedül voltam a szobában, hozzáteszem hálistennek! Sebész elmondta, hogy bekukucskáltak, de fel kellett vágniuk, mert a szövetek össze voltak tapadva, kaptam egy császármetszést (cuki). Na már most mikor újra összeragasztják a két bélszakaszt, az ott gyülemlő alvadt vér távozik valahol. De nem kelhetsz fel altatás után az ágyból. Ja. Minden elismerésem innen a nővéreknek, hogy ezt bírják nap, nap után. Éjszaka már felkeltem sunyiban, mert zavarja az embert, hogy törlik a seggét, inkább négykézláb kimászok a mosdóba, mint még egyszer át kelljen élnem.
Két napig nem kaptam enni, mert ugye nem akarjuk azt, ami tavaly volt, hogy valahol nem tapad meg a ragasztás és elbarmolódik a helyet. Aztán kezdődött a napokig tartó leves evészet. Utálom a levest, na de mikor reggel, délben, este levest eszel.. átértékeled az életet. Aztán kb. a 4. napon kirinyáltam tejbegrízt. Életemben nem ettem még olyan finomat, ja de, tavaly a kockasajtos kenyér az intenzíven 1,5 hét nem evés után !
Egy hetet voltam bent. Megint csak ismétlem önmagam, nem akarok túl sok hangsúlyt fektetni az emésztésre, mert senkit nem érdekel, de igen.. szószerint fos az élet vastagbél nélkül. Türelem és idő, idő és türelem, míg lassan jobb és jobb lesz, de sosem lesz olyan, mint azelőtt. Naponta többször kell mennie az embernek, evés után x időn belül, oda kell figyelned mikor és mennyit iszol, mit eszel. Ez egy új élet, amihez új dolgok párosulnak.
És ígérem, következőleg színt vallok már az érzelmi oldaláról. Aki ismer, tudja, hogy baromi nehezen beszélek az érzelmeimről. Sokat panaszkodom és szitkozódom, de sosem beszélek konkrét érzelmekről, így nagyon nehéz elmondanom, hogy mi is jár a fejemben.. Majd sok depressziós zenét hallgatok, hogy kellőképpen megnyíljak.
Még találkozunk,
Csilla
2016. április 1., péntek
A mumus: kemoterápia
Sziasztok!
Útközben meg volt az utolsó műtétem, szomorú (boldog) búcsút vettem Ripley-től és minden visszakerült a helyére. De, mint legutóbb ígértem, elmesélem, hogy milyen is egy kemoterápia.
Vegyünk egy kórházas sorozatot, Grace klinika, Dr. House vagy Vészhelyzet. Felejtsünk el mindent, amit ott láttunk. Én is azzal a tudattal mentem az első terápiára, hogy fájni fog, hányni fogok, 40 kilóra fogyok és könyörögni fogok a halálért. Leginkább attól féltem, hogy a portot megszúrják és egy hatalmas tű fog lógni a kulcscsontomból. Tehát 6 hónapon keresztül, 12 alkalommal fogok részt venni ezen a kis foglalkozáson, két napon keresztül. Első nap röpke 5 órán át tart, másnap már csak 3 és mindkét nap kapok egy úgynevezett pumpát. Itt még fogalmam sem volt róla, hogy mi az a pumpa, ami 24 órán át pumpálni fogja a kemót.
Hétfőn 8-ra fosva érkeztem meg az onkológiára, leültem és vártam, míg szólítanak és bekísérnek hátra, ahol sok néni/bácsi üldögél infúziós állvánnyal. Miután beültettek a nagyon menő bőrfotelbe, egy nővérke jelent meg egy műanyag dobozzal, rajta a nevemmel. Tű, kötszer, branül és minden egyéb, ami kellhet neki a megkínzásomhoz. Mondanom sem kell, hogy nagyot tévedtem, mert egyáltalán nem fáj, mikor megszúrják a portot, a tű hatalmas és vastag, de tényleg meg sem érzi az ember. Vért vesznek, amit gyorsan letesztelnek, hogy minden rendben van és megkezdhetik a kezelést.
Természetesen a véremmel minden rendben volt, tekintve, hogy először vagyok ott, még nem csinált semmit a terápia az értékeimmel. 5 órányi tömör unalom következik, lerövidítve: pár per hányinger csillapító, 2 óra vitaminbomba, 2 óra kemoterápia. Semmit nem éreztem, nem volt savas a vérembe érve, nem akartam meghalni, sem hányni, semmi.. teljesen normálisa infúzió. Ezzel el is érkeztünk a legnagyobb titokhoz, mi a fene az a pumpa és miért kapom és amúgy is fájni fog?
Amit a kezemben láttok, kis flaskát, na az a pumpa, amit egy kis cső összeköt a portomban lévő branüllel és ezáltal 24 órán át (vagy csak 22) adagolja a kemógyógyszert. Nem fáj, nem érzel semmit, csak kényelmetlen vele aludni. Én buta pár alkalommal úgy aludtam, hogy a nyakamban lógott, utána rájöttem, hogy kényelmesebb, ha az ágytámlára ráakasztom és megpróbálom az éjszakai pisiléskor nem kirántani.
Mondanom sem kell, hogy reggelre valami történt és az egész pizsamám tiszta nedves volt. Beérve az onkológiára kiderült, hogy túl mozgékony vagyok alvás közben, mert kihúztam a tűt. Ez a következő 10 alkalommal meg fog történni, míg nem a legnagyobb tűt kapom. Alapvetően 20-22-es tűt használnak a kemoterápián, hát nekem sikerült kiharcolnom a 36-ost.
Tehát kedden 9-kor megérkeztem újra a kemoterápiára. Pumpát leszerelik rólad és felszerelnek az infúzióra. Hányingercsillapító és 2 óra vitaminbomba, ma már nem jár kemóanyag, csak az, ami a pumpában van. Két órát sikerült megspórolnom. Az orvos megadta a praxis wifikódját, így még internettel is el voltam látva. Másnap már csak a pumpa eltávolítása miatt kellett bemennem. Ilyenkor egy kis sósvízzel átmossák a portot, kihúzzák a branült és utadra is engednek.
Vártam a haldokló mellékhatásokat. Vártam, hogy a halálért fogok könyörögni. Semmi. Az első 3 alkalommal semmi mellékhatást nem tapasztaltam, amivel úgy is gondoltam, hogy én vagyok a világ legfaszább betege, fiatal vagyok és kemény, rám még a kemó sem hat. Elkiabáltam. A 4. alkalomnál olyan fejfájásom és hányingerem volt, lázas voltam, nem bírtam aludni. Tényleg agyonütésért könyörögtem. Másnap telenyomtak mindennel. Hát igen. Cukorbeteg vagyok és nem kaphatok szteroidot, ami elnyomja a mellékhatásokat. Következő alkalommal még rosszabbul voltam, még erősebb hányinger, még erősebb fejfájás, még magasabb láz. Az orvos úgy döntött, hogy le van szarva a cukrom most átmenetileg, játszanom kell az inzulinnal, de a mellékhatások nagyon nem jók. 8 mg szteroidot kapnak a többiek, nekem 4-et írt fel a kezelésemhez. Mondanom sem kell, hogy szart sem ért nálam. Kezelésről kezelésre egyre szarabb lett, éjszakánként fel kellett hívni az orvost, mert nem hatottak a gyógyszerek. Hétfőnként rosszul voltam, amitől belapátoltam 6 féle gyógyszer, amitől másnap fejfájásom volt, kómás voltam, konkrétan a nyálam folyt, annyira voltam magamnál. 3 féle hányinger csillapító, ibuprofen a lázra, fejfájás csillapító, nyugtató.. Az utolsó két alkalomnál őúgy döntött az orvos, hogy inkább nem ad már kemót, mert nagyon rosszul viseltem.
A legérdekesebb az volt, hogy kéthetente kaptam a kezelést, kéthetente 1 napig borzalmasan szarul voltam, másnap kómás, de a többi napon az ég világon semmi bajom nem volt. Kétszer volt migrénem, emiatt beutalt koponya mri vizsgálatra, azt hittem epilepsziás vagyok, de nem találtak semmit. Útközben volt egy tüdő CT és egy hasi CT, ilyen "kukkantsuk meg a többi szervedet, ne legyen áttéted" vizsgálat. Szerencsére nem találtak semmit, egyedül a bal mellemben egy cisztát, ezzel elküldött még egy cici ultrahangra, de arra még az orvos is azt mondta, hogy ekkora cickókban az lenne a fura, ha nem lenne. Radiológus is azt mondta, hogy minden második nőnek van, nem rosszindulatú, szóval ráérek leszívattatni akkor, mikor kedvem és időm lesz.
Nem hullott ki a hajam, ritkább lett picit, de levágattam kopaszra, mert természetesen az érzékeny bőrömmel sikerült valamit összeszedni és kíváncsiak voltunk, hogy a fejbőrömön is van-e valami. Nem volt és jelenleg olyan dús a hajam, amilyen az elmúlt 25 évemben nem volt. Igen, én azt akartam, hogy kihulljon a hajam, hogy utána göndören és dúsan nőjön vissza, dúsabb, de nem göndör.
Nem egy hosszú sztori a kemóról, de tényleg minden alkalom ugyanúgy zajlott, annyi különbséggel, hogy milyen könyvet olvastam vagy mit vittem reggelire. Elég unalmas. Következőleg mesélek a sztrómáról közelebbről.
Puszik.
Útközben meg volt az utolsó műtétem, szomorú (boldog) búcsút vettem Ripley-től és minden visszakerült a helyére. De, mint legutóbb ígértem, elmesélem, hogy milyen is egy kemoterápia.
Vegyünk egy kórházas sorozatot, Grace klinika, Dr. House vagy Vészhelyzet. Felejtsünk el mindent, amit ott láttunk. Én is azzal a tudattal mentem az első terápiára, hogy fájni fog, hányni fogok, 40 kilóra fogyok és könyörögni fogok a halálért. Leginkább attól féltem, hogy a portot megszúrják és egy hatalmas tű fog lógni a kulcscsontomból. Tehát 6 hónapon keresztül, 12 alkalommal fogok részt venni ezen a kis foglalkozáson, két napon keresztül. Első nap röpke 5 órán át tart, másnap már csak 3 és mindkét nap kapok egy úgynevezett pumpát. Itt még fogalmam sem volt róla, hogy mi az a pumpa, ami 24 órán át pumpálni fogja a kemót.
Hétfőn 8-ra fosva érkeztem meg az onkológiára, leültem és vártam, míg szólítanak és bekísérnek hátra, ahol sok néni/bácsi üldögél infúziós állvánnyal. Miután beültettek a nagyon menő bőrfotelbe, egy nővérke jelent meg egy műanyag dobozzal, rajta a nevemmel. Tű, kötszer, branül és minden egyéb, ami kellhet neki a megkínzásomhoz. Mondanom sem kell, hogy nagyot tévedtem, mert egyáltalán nem fáj, mikor megszúrják a portot, a tű hatalmas és vastag, de tényleg meg sem érzi az ember. Vért vesznek, amit gyorsan letesztelnek, hogy minden rendben van és megkezdhetik a kezelést.
Természetesen a véremmel minden rendben volt, tekintve, hogy először vagyok ott, még nem csinált semmit a terápia az értékeimmel. 5 órányi tömör unalom következik, lerövidítve: pár per hányinger csillapító, 2 óra vitaminbomba, 2 óra kemoterápia. Semmit nem éreztem, nem volt savas a vérembe érve, nem akartam meghalni, sem hányni, semmi.. teljesen normálisa infúzió. Ezzel el is érkeztünk a legnagyobb titokhoz, mi a fene az a pumpa és miért kapom és amúgy is fájni fog?
Amit a kezemben láttok, kis flaskát, na az a pumpa, amit egy kis cső összeköt a portomban lévő branüllel és ezáltal 24 órán át (vagy csak 22) adagolja a kemógyógyszert. Nem fáj, nem érzel semmit, csak kényelmetlen vele aludni. Én buta pár alkalommal úgy aludtam, hogy a nyakamban lógott, utána rájöttem, hogy kényelmesebb, ha az ágytámlára ráakasztom és megpróbálom az éjszakai pisiléskor nem kirántani.
Mondanom sem kell, hogy reggelre valami történt és az egész pizsamám tiszta nedves volt. Beérve az onkológiára kiderült, hogy túl mozgékony vagyok alvás közben, mert kihúztam a tűt. Ez a következő 10 alkalommal meg fog történni, míg nem a legnagyobb tűt kapom. Alapvetően 20-22-es tűt használnak a kemoterápián, hát nekem sikerült kiharcolnom a 36-ost.
Tehát kedden 9-kor megérkeztem újra a kemoterápiára. Pumpát leszerelik rólad és felszerelnek az infúzióra. Hányingercsillapító és 2 óra vitaminbomba, ma már nem jár kemóanyag, csak az, ami a pumpában van. Két órát sikerült megspórolnom. Az orvos megadta a praxis wifikódját, így még internettel is el voltam látva. Másnap már csak a pumpa eltávolítása miatt kellett bemennem. Ilyenkor egy kis sósvízzel átmossák a portot, kihúzzák a branült és utadra is engednek.
Vártam a haldokló mellékhatásokat. Vártam, hogy a halálért fogok könyörögni. Semmi. Az első 3 alkalommal semmi mellékhatást nem tapasztaltam, amivel úgy is gondoltam, hogy én vagyok a világ legfaszább betege, fiatal vagyok és kemény, rám még a kemó sem hat. Elkiabáltam. A 4. alkalomnál olyan fejfájásom és hányingerem volt, lázas voltam, nem bírtam aludni. Tényleg agyonütésért könyörögtem. Másnap telenyomtak mindennel. Hát igen. Cukorbeteg vagyok és nem kaphatok szteroidot, ami elnyomja a mellékhatásokat. Következő alkalommal még rosszabbul voltam, még erősebb hányinger, még erősebb fejfájás, még magasabb láz. Az orvos úgy döntött, hogy le van szarva a cukrom most átmenetileg, játszanom kell az inzulinnal, de a mellékhatások nagyon nem jók. 8 mg szteroidot kapnak a többiek, nekem 4-et írt fel a kezelésemhez. Mondanom sem kell, hogy szart sem ért nálam. Kezelésről kezelésre egyre szarabb lett, éjszakánként fel kellett hívni az orvost, mert nem hatottak a gyógyszerek. Hétfőnként rosszul voltam, amitől belapátoltam 6 féle gyógyszer, amitől másnap fejfájásom volt, kómás voltam, konkrétan a nyálam folyt, annyira voltam magamnál. 3 féle hányinger csillapító, ibuprofen a lázra, fejfájás csillapító, nyugtató.. Az utolsó két alkalomnál őúgy döntött az orvos, hogy inkább nem ad már kemót, mert nagyon rosszul viseltem.
A legérdekesebb az volt, hogy kéthetente kaptam a kezelést, kéthetente 1 napig borzalmasan szarul voltam, másnap kómás, de a többi napon az ég világon semmi bajom nem volt. Kétszer volt migrénem, emiatt beutalt koponya mri vizsgálatra, azt hittem epilepsziás vagyok, de nem találtak semmit. Útközben volt egy tüdő CT és egy hasi CT, ilyen "kukkantsuk meg a többi szervedet, ne legyen áttéted" vizsgálat. Szerencsére nem találtak semmit, egyedül a bal mellemben egy cisztát, ezzel elküldött még egy cici ultrahangra, de arra még az orvos is azt mondta, hogy ekkora cickókban az lenne a fura, ha nem lenne. Radiológus is azt mondta, hogy minden második nőnek van, nem rosszindulatú, szóval ráérek leszívattatni akkor, mikor kedvem és időm lesz.
Nem hullott ki a hajam, ritkább lett picit, de levágattam kopaszra, mert természetesen az érzékeny bőrömmel sikerült valamit összeszedni és kíváncsiak voltunk, hogy a fejbőrömön is van-e valami. Nem volt és jelenleg olyan dús a hajam, amilyen az elmúlt 25 évemben nem volt. Igen, én azt akartam, hogy kihulljon a hajam, hogy utána göndören és dúsan nőjön vissza, dúsabb, de nem göndör.
Nem egy hosszú sztori a kemóról, de tényleg minden alkalom ugyanúgy zajlott, annyi különbséggel, hogy milyen könyvet olvastam vagy mit vittem reggelire. Elég unalmas. Következőleg mesélek a sztrómáról közelebbről.
Puszik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)