Sziasztok!
Sokat ígérgettem a rák lelki oldaláról szóló bejegyzésem, amihez ma nincs meg a kellő depressziós hangulatom. Valamint a legutolsó bejegyzésben azt ígértem, hogy a sztómáról fogok beszélni.
Aki szerint a lányok nem szarnak. Ne olvassa tovább a bejegyzést.
Nem fogok képeket megosztani Ripley-ről, nem fogok mélyen belemenni a részletekbe, mármint gusztustalan módon, de aki nem bírja az ilyet vagy tmi-nek érzi, nem kell elolvasni.
Kezdjük az elején. Azért nem osztok meg képet Ripley-ről, mert nem fotóztam le, vagyis ruhában (zacsiban) igen, sőt a visszatevő műtét utáni varratokkal mindennel testemről is van képem, de az nekem kell, hogy emlékezzem rá és ne feledjem el soha, hogy min mentem át és soha a büdös életben ne érezzem magam többé rosszul mások miatt, mert szuper ember vagyok. Akit valaha is bántottak a kinézete miatt, az tudja miről beszélek. Akit érdekel, hogyan néz ki egy sztóma, google!
Mikor felébredtem a második sürgősségi műtét után és realizálódott bennem az új pajtásom. Tudod, mikor az intenzíven fekszel és mindent megcsinálnak helyetted, fel sem fogod mit jelent. Jönnek, ürítik a zacskót, cserélik, tisztába tesznek. Pár nappal a műtét után (már nem emlékszem hogyan) beszélgettünk nővéremmel a sztómáról. És azt mondtam neki, hogy nem zavar és nem vagyok depressziós tőle, mert tudom, hogy átmeneti, ha egész életemre szólna, összeomlanék. Nem vagyok egy szép lány, nem vagyok különleges, kövér is vagyok.. nem tudok pasit fogni, ha még ezekhez hozzájönne az is, hogy egy zacskóba csinálok.. Nővérem csak annyit mondott rá, hogy akkor is boldogulnék, mert akkor olyan emberekkel venném körül magam, csak nézzem meg a vakokat, mozgássérülteket. Igaza volt.
A neheze akkor kezdődött, mikor lekerültem osztályra és magamnak kellett üríteni. Mivel kivették a teljes vastagbelem, az emésztésem olyan volt, mint a víz, sűrűbben járkáltam, éjszaka többször fel kellett ébrednem. Lejött a zacskó, összekentem mindent. Ezek olyan dolgok, amiket egy átlagos 25 éves nem ismer, nem kell átélnie. Kiszolgáltatott vagy, gusztustalan és legfőképpen nem vagy önmagad. Két héttel előtte én még egy erős, nagyszájú, arrogáns fiatal felnőtt voltam. Most meg törölgetik rólam a szart. Nem kívánom egyikőtöknek sem. De kitartottam, mert tudtam, hogy 6 hónap és ennek vége és soha többé nem kell ezen végigmennem.
A sztóma ugye egy seb, a hasfalon, amin kivezetik a belet. Na már most ez a hasi seb jóval nehezebben gyógyul mindnél, sokkal több odafigyelést és tisztaságot igényel, mint a többi, ami ugye nehéz, tekintve a funkcióját. Rengeteget szenvedtem az elején, be volt gyulladva, nem maradt fenn a zacskó stb. Azon a reggelen, mikor kiengedtek, ott szakadt el a cérna és ültem hajnali 5-kor a kórteremben az ágyon és sirattam magam, sirattam mindent, elegem volt, az egész szürreális volt, hogy miért én, miért most. Legyen végre, hagyjanak békén.
Az idő minden sebet begyógyít. Nem mindet, de könnyít rajta. Ahogy telt az idő, gyógyult a sebem, kezdtem hozzászokni, kezdtem a pozitív oldalát nézni, kezdtem arra koncentrálni, hogy jön a kemó, essünk azon túl. Házhoz jött a sztómaterapeuta, segített mikor begyulladt a seb vagy a bőröm kisebesedett. A kemoterápia alatt többször volt ezzel gondom, mert ugye a kemó felborított minden lehetséges dolgot a szervezetemben. Leginkább az amúgy is érzékeny bőröm sínylette meg.
Aki végigkövette az egészet twitteren, tudja, hogy keveset beszéltem a sztómáról, nehéz róla úgy beszélni, hogy ne mond ki miért van és mire van. Nem szégyelltem, nem erről van szó, de senki sem kíváncsi a másik emésztésére. Főleg, ha az meg van babrálva.
Nem véletlen neveztük el Ripleynek (itt gondolom mindenkinek beugrik az Alienből az a bizonyos jelenet, mikor a kis mocsok kitör Kane mellkasából). Könnyebb volt róla beszélni, meg hát tesómmal viccesek vagyunk! De sokkal könnyebb volt minden, mikor már begyógyult a seb, mikor hozzászoktam, hogy ott van, hogy most fél évig más az életem, oda kell figyelnem, mikor és hogyan eszem, hol vagyok, mindig legyen nálam felszerelés. Új nadrágokat, fehérneműket kellett vennem.
Könnyedén viseltem, de ahogyan többször is leírtam.. Engem éltetett az, hogy 6 hónap és könnyes búcsút veszünk egymástól. Aztán ahogyan közeledett a műtét, egyre jobban azon aggódtam, hogy biztos akarom-e. Ne olvassatok guglit ilyen műtétek előtt. Féltem, hogy szenvedni fogok, olyan rémtörténetek keringtek, próbáltam magam nyugtatni azzal, hogy 25 éves vagyok, az én szervezetem badass egy 70 éveséhez képest (náluk tipikus ez a betegség), de belemásztak a fejembe, ott voltam és lebegett a szemem előtt, hogy sírva fogok könyörögni, hogy tegyék vissza Ripley-t.
Január végén ért véget a kemó, de 6 hetet várni kellett, hogy a sebgyógyulás újra 100% legyen, mert addig nem műthetnek. Március 17-re ki is írták a műtétet. Megpróbálják laparoszkóppal, de nem garantálnak semmit, lehet vágni kell majd. Tekintve, hogy előzőleg bumm, kórházban voltam és műtöttek, kérdés nélkül, ez érdekes volt, hogy bekellett pakolni, mint egy nyaralásra, másnap reggel 7-re bementünk a kórházba, felvettek osztályra, levetkőztettek, beikszelték a hasamon a laparoszkóp helyét, 8-kor pedig betoltak a műtőbe. Teljesen máshogy éltem át az egészet így, relatív egészségesen, mint tavaly nyáron "haldokolva" a sürgősségi műtétet.
A műtét után, némi buli az ébredezőben, majd betoltak osztályra, egyedül voltam a szobában, hozzáteszem hálistennek! Sebész elmondta, hogy bekukucskáltak, de fel kellett vágniuk, mert a szövetek össze voltak tapadva, kaptam egy császármetszést (cuki). Na már most mikor újra összeragasztják a két bélszakaszt, az ott gyülemlő alvadt vér távozik valahol. De nem kelhetsz fel altatás után az ágyból. Ja. Minden elismerésem innen a nővéreknek, hogy ezt bírják nap, nap után. Éjszaka már felkeltem sunyiban, mert zavarja az embert, hogy törlik a seggét, inkább négykézláb kimászok a mosdóba, mint még egyszer át kelljen élnem.
Két napig nem kaptam enni, mert ugye nem akarjuk azt, ami tavaly volt, hogy valahol nem tapad meg a ragasztás és elbarmolódik a helyet. Aztán kezdődött a napokig tartó leves evészet. Utálom a levest, na de mikor reggel, délben, este levest eszel.. átértékeled az életet. Aztán kb. a 4. napon kirinyáltam tejbegrízt. Életemben nem ettem még olyan finomat, ja de, tavaly a kockasajtos kenyér az intenzíven 1,5 hét nem evés után !
Egy hetet voltam bent. Megint csak ismétlem önmagam, nem akarok túl sok hangsúlyt fektetni az emésztésre, mert senkit nem érdekel, de igen.. szószerint fos az élet vastagbél nélkül. Türelem és idő, idő és türelem, míg lassan jobb és jobb lesz, de sosem lesz olyan, mint azelőtt. Naponta többször kell mennie az embernek, evés után x időn belül, oda kell figyelned mikor és mennyit iszol, mit eszel. Ez egy új élet, amihez új dolgok párosulnak.
És ígérem, következőleg színt vallok már az érzelmi oldaláról. Aki ismer, tudja, hogy baromi nehezen beszélek az érzelmeimről. Sokat panaszkodom és szitkozódom, de sosem beszélek konkrét érzelmekről, így nagyon nehéz elmondanom, hogy mi is jár a fejemben.. Majd sok depressziós zenét hallgatok, hogy kellőképpen megnyíljak.
Még találkozunk,
Csilla
