Sziasztok!
Rengetegszer akartam már nekiülni ennek a bejegyzésnek, töviről-hegyire átgondoltam már, megterveztem, ötleteket találtam ki és vetettem el. Még a bejegyzés címén is 30 percet gondolkodtam (miért nem lettem újságíró).
Talán két részre kellene szednem, a rák hatása a betegre és a rák hatása a környezetére. Minden mindennel kapcsolódik, mert bizony a rák a beteg környezetére is hatással van, ami visszaszáll a betegre. Rohadt körforgás.
Nem vagyok pszichológus, nem olvastam a témában könyveket, nem is akarok és csak azt tudom elmondani, amit tapasztaltam, nem Szentírás!
Család: Anyukám mély depresszióba zuhant, annyira lefagyott, hogy nem tudott hozzámérni az intenzíven töltött időszakomban. Ült a szoba sarkában és rám sem nézett, nem evett és senkihez sem szólt. Apukám nem mutatott ki semmit, egyszer mondott annyit, hogy ez mindenkinek nehéz időszak volt. Itt leszögezném, hogy szeretnek a szüleim, csak a mi családunkban nem beszélünk érzelmekről, főleg nem negatív érzelmekről, mert amiről nem beszélsz, az nincs! Nagymamám pedig siratta saját magát, mert ugye ő öreg, miért nem ő, stb. stb. stb. just nagymama things! És elértünk a lényeghez, nővérem. Akin csattant minden, de neki kellett a legkeményebbnek lenni. Sosem tudok majd elég hálás lenni neki, mert ő volt az, aki megpróbált mindenki bástyája lenni, miközben ő is szenvedett. Mikor nem sírhatta el magát senki előtt, hogy tartsa a lelket bennünk. Imádlak!
Mikor már eléggé képben voltam, tudatosan törekedtem én is arra, hogy ne borítsam ki anyukám azzal, hogy kiborulok. Rengeteg segítség volt az, hogy nővérem nem borult ki, sosem éreztette velem, hogy beteg vagyok, hogy ez komoly betegség, hogy ebbe bele lehet halni.
Barátok: Na itt már rengeteg típus létezik, de a többség tagad. Nem kérdezik meg, hogy vagy, mert félnek a választól, mert nem tudják, hogyan kezeljenek téged vagy a szituációt. Nem csak a te halandóságodra jönnek rá, hanem a sajátjukra is, hiszen mindenki hall történeteket, de a saját ismeretségi körödben tapasztalni meg, teljesen más. Volt olyan barátom, aki megmondta nekem, hogy nem akar erről beszélni, mert nem akarja ezt felfogni, nem akar tudni róla. Volt olyan is, aki azóta nem beszél velem, mert nem tudta mit mondjon, egy év után meg már ciki lenne bármit is mondani.
Nem haragszom rájuk, mert mindenki máshogy fogja fel és éli meg az ilyet, én nem az a rákos vagyok, aki csak magával törődik és a betegségébe magyarázza az önzőségét. Nem mondom, hogy nem fáj az, hogy senki nem kérdezett rá az érzéseimre, hogyan élem át az egész betegséget. Valahol én is hibás vagyok benne, hiszen sosem beszéltem semmilyen érzelemről még a barátaimmal sem, nem várhatom el, hogy hirtelen kérdezzenek, ha már ezerszer megtették korábban és mindig elkerültem a válaszadást.
A RÁKOS
Nem a diagnózis volt a nehéz, nem is a műtét, nem is a fájdalom, a gyomorszonda vagy a kemoterápia. Utána nehéz. Bekerülsz a kórházba, megműtenek, kapod a fájdalomcsillapítót, szenvedsz az unalomtól, szenvedsz attól, hogy haza akarsz menni, szervezik a fejed felett az életed, papírokat írsz alá, bólogatsz hevesen, beszélnek orvosok a fejed felett olyan dolgokról, amiről fingod sincs. Aztán kikerülsz a kórházból, gyenge vagy, elkezditek a kemoterápiát, ciklus követ ciklust, 2 nap szenvedés, 12 nap pihenés, monoton minden, időd rengeteg van, de nem gondolkozol, csinálod, mert csinálnod kell. Vége a kemoterápiának, 6 hétig várni kell, orvosi vizsgálattól, orvosi vizsgálatig élsz és tervezel. Újabb műtét, kórházi benntartózkodás, újabb orvosi blabla.
Aztán otthon vagy. Vége. Nincs több tervezés, időpont, semmi. Most már csak együtt kell élned vele. Itt szakad rád az egész. Egy év az életedből. Most kell átgondolnod, elfogadnod, feldolgoznod azt, amin már mindenki túllépett, már nem vagy beteg, már csak folytatnod kell az életed.
Mikor márciusban hazajöttem a sztóma visszatételes műtétemről, egyedül voltam délután otthon, kipakoltam, örültem, hogy végre otthon vagyok, hogy mindennek vége van és folytathatom az életem ott, ahol egy évvel ezelőtt abbamaradt. Este hazajött nővérem a munkából, néztünk egy kis tv-t, aztán mindenki elment aludni. Ültem az ágyam szélén éjfélkor és kitört belőlem a bőgés. A semmiből jött és konkrétan éreztem a nyomást, ami hirtelen rám telepedett.
Nehéz elmagyarázni, hogy mit élek/éltem meg, mert magam sem tudom vagy magam sem fogtam még fel és nem is tudom még helyén kezelni az érzelmeim. Nem tudom hol kezdődik a depresszió és hol a picsogás. A megszokások embere vagyok, utálok változtatni, mindig tervezem, de mindig visszatérek a régi szokásaimhoz és viselkedésemhez. Viszont itt ez a szituáció, ami megváltoztatott engem, az életemet, a környezetemet, a jövőmet. A rák egy olyan dolog, amiből ha fel is épülsz, mindig ott lesz a súly a nyakadon, mindig ott lesz az az érzés, amit nem tudsz megmagyarázni. Fiatalon ez még rosszabb, mert nem gondolkodsz betegségeken, én sem tettem. Mindig azt mondtam, hogy 80 évesen fogok a cukorbetegségembe belehalni, mert leáll a vesém.
Nem tudom leírni, hogy mi megy végbe a fejemben, mert én sem értem, tudom ez a legnagyobb baromság, mikor valaki azt mondja, hogy "ezt csak a rákosok érthetik", de igen.. Beszéltem más rákos betegekkel és rögtön, két szóból értették mi megy végbe bennem, átélték ők is, átélik ők is. Nővérem kolléganője is mesélte, hogy sokáig nem mert macskát venni magához, mert félt, hogy visszatér a rák és nem lesz senki, akire ráhagyhatja a cicát. De a rehabilitáción a román-magyar férfi is elmondta, hogy ez egy kereszt, ami már ott lesz életünk végéig.
Rengeteg olyan dolog van még a fejemben, amit nem tudok leírni sem, nem hogy elmondani. Olyan dolgok, amiket magamnak sem merek bevallani, mert félek. Októberben megyek a genetikushoz, aki kivizsgál, hogy ez a genetikai rák mit is jelent, milyen hatással lehet az életemre, az egészségemre, a jövőbeli, leendő utódaimra. És rettegek..
