Gyermekvállalás

Sziasztok!


Legalább 10x átírtam a bevezetőt, mert nem tudtam, hogy általánosságban írjak a jelenségről vagy tegyem személyessé. Legyen hát személyes. Aki ismer vagy régebb óta követ, tudja rólam.. maga vagyok a tmi, szívesen elmesélek bármit a betegségemmel kapcsolatban. Mégis van valami, ami nagyon bánt most..

29 éves felnőtt nő vagyok, komoly párkapcsolatban és rákos. Az emberek általában két kérdést szegeznek hozzám: meddig kapok még kemót és valamilyen úton-módon rákérdeznek a gyerekvállalásra.

Ha az ember krónikus beteg, mindig vannak természetgyógyászok, jósok, a fodrásza unokatestvérének lányának is rákja van és neki segített a desztillált víz meg próbáljam ki ezt a Belgiumból importált hiperszuper immunerősítőt, mert ez tuti megoldja azt, amit a diplomás onkológusom nem tud. Az ilyen jóakarók nem érdekelnek. Viszont van egy bizonyos rétegük, akik átlépnek egy bizonyos határt. Róluk szeretnék most értekezni.

15 éves koromban úgy képzeltem el, férjhez megyek, 25 éves már lesz két gyerekem, családi házam és két kutyám. Dolgozni fogok és mérhetetlenül boldog leszek. Aztán 24 évesen rákos lettem és az elmúlt 5 évemet azzal töltöm, hogy újra és újra életben tartsam magamat és széllel szembe húgyozva próbálok a körülményekhez képest normális életet élni.

Nem szeretnék gyereket, mert borzalmas genetikám van, a gyerekeimnek 14 éves koruktól évente járniuk kellene szűrésre, teljes béltükrözésre és elég biztos, hogy hasonlóképpen megbetegednének, mert gén defektem van, amit tovább adhatok a gyerekeimnek. A párom 50 éves, 4 gyermek apja, ő már nem abban a korban van, hogy még bevállaljon egy babát. Kéthetente nálunk vannak a kicsik, nem érzem azt, hogy képes lennék 0-24 órában gyereket nevelni egy életen át. Valamint kemoterápiára járok, nem ez az életemben a pioritást élvező dolog, előbb meg kellene szabadulnom az áttétektől a tüdőmben. Szerintem nyilvánvaló, hogy logikusan átgondolt döntés.

DE..

Minden egyes alkalommal találkozom emberekkel, akik úgy érzik, beleszólhatnak vagy kérés nélkül tanácsot, véleményt alkothatnak a gyerekvállalási terveimről. Nem.. ez a dolog rám és a páromra tartozik, ha beszélni akarok erről, vele teszem meg és a barátnőimmel, családommal. Még ha jó szándékkal is teszi valaki, mélyen sértő és bántó.

Mondok egy példát. Két hete tartottunk szülinapi iszogatást. A párom kollégája ittas állapotban kiselőadást tartott nekem suttogva a szoba sarkában arról, hogy mi egy erős pár vagyunk, akik mindent legyőznek és a gyerekkérdést is megoldanánk. Alapvetően ez egy kedves vélemény, pozitív.

Két hétig pityeregtem éjszakánként magamban.

Miért?

A kedves tanácsadóknak 3 fajtája létezik, legalábbis akikkel eddig találkoztam.
1. A "jaj majd meggondolod magad" típus: lehet.. vagy nem, vagy de.. 15 évem van még arra, hogy eldöntsem, szeretnék gyermeket vagy sem. Nem, nem zárom ki a lehetőséget, hogy meggondolom magam, de most jelenleg, nem szeretnék gyereket és ez a mondat lekezelő és bunkó. Had döntsek már én a saját testem és életem felett, nem egy pulóverről van szó, amit ha megunok vagy rájövök, nem nekem való, kidobom. Vagyok annyira felnőtt és értelmes, hogy el tudom dönteni, mi a legjobb nekünk a párommal ebben a pillanatban.
2. A "jobb is, ha nem vállalsz ilyen állapotban gyereket": milyen állapotban? Az újabb lekezelő kijelentés. Tisztában vagyok vele, hogy a testem jelenleg nem képes egy gyerek kihordására, nem vagy az orvosom és semmi közöd a méhem állapotához.
3. A NAGY kedvencem, a "gondolom nem is lehet már gyereked": Dr. kurvára értek mindenhez megmondja a tutit. Nem tudom, még a nőgyógyászom sem tudja megmondani, mert nem vizsgáltattam ki magam. Elméletileg lehet, de az is lehet, hogy nem.

Sokan azt mondják, ne foglalkozzak ezekkel az emberekkel. Te is fogd be, kérlek. Felbasznak. Elszomorítanak. Dühössé tesznek. Elkeseredem.

A 20-as éveim arra mentek rá, hogy kórházból kórházba, orvostól orvosig jártam, kezelések, műtétek, fájdalom, félelem. Kurva sok félelem. Ezekre emlékeztetnek ezek a kérdések és kéretlen tanácsok, arra emlékeztetnek, mit veszített az ember.

Szerencsés vagyok. Élek. Van egy párom, akinek a világot jelentem, aki bármit megtenne értem, támogat mindenben és aki olyan szeretet ad, amit sosem éltem meg előtte. Van egy támogató családom, akik dettó a tűzbe mennének értem.

De ember vagyok. Nő vagyok. Aki szerette volna a gyermekáldás örömét megélni, látni a párján az örömöt, apa lesz. Tudom, hogy gyerek nélkül is boldog életünk lehet és tudom, a párom a puszta létezésemnek örül. Dönthetek még úgy, gyermeket szeretnék és TUDOM, a párom ebben is támogatna, hiába beszéltük meg a kapcsolatunk legelején, nem szeretnék gyereket

Nem tudsz olyat mondani, amivel jót teszel, így inkább.. kérlek.. könyörgöm.. hallgass. Annyira intim és mély dologba mászol bele, amivel megbántod a másikat. Teljesen mindegy, mi az oka, akar gyermeket vagy sem, most vagy soha.. Semmi közöd hozzá.

Mi van, ha nincs elég időd szeretni?

Sziasztok.

A világ legrosszabb bloggere vagyok és annyi mindennel vagyok adós Nektek, legfőképp még a tavalyelőtti évről a második tüdőműtétemről. Nem akarok ígérgetni, sem bocsánatért esedezni, lusta vagyok és pont.

Aki twitteren rendszeresen követ, tudja már, hogy újra kemoterápiára járok, csak most már gyógyíthatatlan beteg vagyok és palliatív kezelést kapok, ami szépen fogalmazva, az életem meghosszabbításáról szól, mert áttéteket fedeztek fel tavaly áprilisban a hasi, nyaki, mellkasi nyirokcsomókban, a tüdőben marad az operációk után bent és a 3. csigolyában a gerincben.

De nem is erről akarok igazán mesélni, mert tavaly ősszel összekavarodtam egy beosztottammal, amiből kapcsolat, szerelem és együttélés lett. Többetek tud már róla, 21 évvel idősebb nálam, leasingelek tőle kisgyerekeket.

Nem akartam párkapcsolatot, mert nem gondoltam, hogy valaha is megérti a dolgaimat valaki. Milyen úgy élni, hogy a következő orvosi vizsgálat az a bizonyos roló le. 28 éves vagyok. Nem akartam senki halott barátnője lenni, nem akartam gyereket, nem akartam senki halott anyja lenni. Aztán pislogtam kettőt és a szakadt kis sporttáskájával bemasírozott a lakásomba a teljes ellentétem.

Önző vagyok, makacs és érzelmi analfabéta. Nem tudom kifejezni az érzéseim, a boldogságom. Cinikus, irónikus és arrogáns vagyok. Szeretek egyedül lenni, nem szeretem az ölelkező embereket, a fizikai kontaktust, ha valaki belemászik az aurámba. Sosem volt párkapcsolatom, voltak kalandjaim, de sosem akartam érzelmileg kötődni, mert az mindig fáj. Az elérhetetlenek után sóvárogtam, hisz akit nem kaphatsz meg, nem is bánthat. Inkább legyen ezer irigyed, mint egy sajnálód - tanította nagyanyám. Erre itt van ő, aki maga a megtestesült nyálas brazil szappanopera, akinek nem fáj semmi, ha velem lehet, aki csak a bőröm érintését akarja érezni, aki álmában fogja a kezem. Képes hajnali kettőkor megkocogtatni a vállam, mert rosszat álmodott és szeretne picit hozzám bújni. Ez Ő.

Dícsekedni akarok? Lehet, valószínű..

Sokat szoktam rá panaszkodni, mert borzalmas a személyiségem. 21 év van köztünk, gyerekei, unokái vannak, borzalmas stílust és személyiséget hozok magammal a családomtól, a múltamból. Hisztis vagyok és akaratos.

Lényeg, ami a lényeg.

A karácsonyi időszak elég nehéz volt a családomban, ha van egy rákos, mindenki depis. És nem vagyunk az az összeboruló típusok, szőnyeg alá a problémákkal, mert amiről nem veszel tudomást, az nincs. Külön töltöttem a karácsonyt a páromtól. Sikerült két gyomorrontást benyalnom, húgyúti fertőzést, fülgyulladást, hát és nyakfájást és egy enyhe megfázást. Ezek túlélése után tegnap besétáltam a kemóra, ahol 3 órát vártam a turmixomra, mert késett a gyógyszertár (mindig vért vesznek és ha a vérképed rendben van, akkor rendelik meg a kemóanyagot). Majd a kemó 80%-nál rám tört egy erős hányinger, kétszer hánytam is. Jövő héten lesz egy kisebb műtétem, kivesznek a bal petefészkemnél egy cisztát, amit elküldenek a patológiai vizsgálatra, hogy csak ártalmatlan ciszta vagy valami rosszabb (áttét vagy újabb rák).

Kocsival járok kemóra, de nem voltam vezetői állapotban, így hívtam a párom, hogy el tudna jönni hamarabb melóból, mert szarul vagyok és hazaküldtek. Az probléma csak az, hogy ő a céges autó sofőr, így először haza kell vinnie a két német kollégáját, akik persze pont akkor tűntek el valahova vásárolni. Végül hazajöttem taxival, be akartak fektetni a kórházba, de ott is csak teletömnének kortizonnal és várnánk, hogy elmúljon a hányingerem, inkább otthon haldokolnék.

Zoli elég hamar hazaért, de látszott rajta, baromira bántja, hogy nem hagyhatott ott csapot-papot és rohanhatott haza. Csinált nekem héjában sült krumplit, teát, mert már nem tudtam mit kihányni. Lefeküdt mellém és csak fogta a kezem éjszaka is, hogy felébredjen, ha valamiért megébrednék.

Éjfélkor megébredtem, hogy megint kínoz a hányinger, fáj mindenem és elegem van. Elegem van, hogy nem adhatom fel, elegem van, hogy 28 évesen a halál gondolatával élem a mindennapjaim, elegem van, hogy sosem megyek férjhez, sosem lesznek saját gyerekeim, elegem van, hogy nem veszek házat, nem lesz kutyám a kertemben és leginkább, hogy nem öregedhetek meg emellett az ember mellett. Hát felkeltettem.. sírva elmondtam neki, mindent.

Több szeretetet és törődést köszönhetek neki, mint az egész családomnak. 5 éve küzdök a rákkal és anyám a saját depressziójából nem lát ki, nem beszél velem, pedig évente csak 3x lát. Ő meg nem látott egy hétig és gyermeki örömmel szorított magához. Egész este ült mellettem, fogta a kezem és könnyes szemmel csak annyit mondogatott, hogy még szüksége van rám, nem adhatom fel. Sokat vitázunk a gyerekek miatt, de nem utálom a gyerekeit, féltékeny vagyok. Kurva sokat vártam arra, hogy megtaláljam és folyamatosan azt érzem, hogy nincs elég időnk és lehet önző vagyok, de én csak VELE akarok lenni. Lehet.. olyan nő lettem.. vagy tényleg ez az őszinte szerelem, de engem az nyugtat meg, hogy este a mellkasához szorít, hallgatom a szívverését és tudom, hogy az ENYÉM. Csak több időt szeretnék.. több időt.