Régen nem írtam a történetem folytatását, de elfelejtettem, hol lusta voltam, hol pedig haldokoltam a kemótól. Arról majd később.
Ott maradtunk le, hogy volt egy sürgősségi műtétem, mert maradt egy luk a bélen és elöntött a szar, szó szerint. Vulgarizmust félretéve, innen egyre jobban és jobban voltam, leszámítva a műtéteket, amiket ők mosásnak neveztek. Ami annyit takar, hogy betolnak a műtőbe, alszol egy kicsit, míg ők kiszedik a cuccost és átmossák a belsőségeid. Neked teljesen mindegy, mert altatva vagy, szerencsére ébresztés után sincsenek fájdalmaid.
Először azt mondták, hogy csak 3 nap és következő műtétnél összevarrnak, nem így lett. Ébresztéskor izgatottan kérdeztem az orvost, hogy összevarrtak-e. Nem, 2-3 nap múlva újra műtenek, megint mosásra, utána lesz még egy műtét, amikor már összevarrnak. És ott borult ki a bili, ott érte el az agyamat az a bizonyos faszom ki van mindennel. Sírva toltak be az intenzívre, ahol nővérem próbált megnyugtatni, azt hitték azért sírok, mert fáj. Nem fájt, csak elegem volt már a műtétekből.
A legrosszabb része a műtétnek számomra az előkészítő szoba. Ugye kapod a leszarom tablettát, amitől mások horkolnak, én nem. Leszednek a szobában a gépekről, mindent az öledbe pakolnak, majd ágyastul végigtolnak egy kietlen folyosón, liftbe be, liftből ki. Nagy fémajtó, Központi Műtő. Betolnak, ahol rajtad kívül még 5 kába ember fekszik az ágyában. Kivárod a sorod, betolnak egy fém asztal mellé, ha olyan állapotban vagy, átmászol, ha nem, akkor ilyen tálcával áthúznak. Én szerencsére megtudtam tenni, hogy átsegítsem magam. Ott egy kék ruhás embertől kapsz egy szép kék sapkát meg egy csomó meleg betakargatást. Kezed beszorítják az oldaladhoz, másikat kirakják egy ilyen tálcaszerűre. Magaddal hozott kis csomagjaid (katéter, sebzacskó, stb.) felakasszák. Majd nyílik a másik fémajtó és betolnak egy hófehér csempékkel kirakott szobába, ahol ilyen karámszerűen nyílnak a műtők, minden ajtónál várakozik már egy betakargatott beteg. Betolnak az üres karámba. Kattog az óra, számolod a csempéket a falon, mikor a fejed fölött egy hang megszólal, hogy ő az anesztes orvos, ez meg itt a nővérke. Megmérik a vérnyomásod, leszíjaznak.. Természetesen ekkor kezd viszketni az orrod, ilyenkor van egy hajszál a szádban. Ezután kinyílik pandóra szelencéje a lábadnál és betolnak a kurva nagy lámpák alá egy másik szobába. Kapsz egy oxigénmaszkot. Egy csomó ember sürög-forog, de nem beszélnek hozzád. Én azt hittem, hogy az oxigénmaszktól aludni fogok és mikor nem történt meg, kezdem idegeskedni, hogy mi lesz velem, aztán képszakadás. Nagyon rossz, hogy nem szólnak, egy műtét volt, mikor az anesztes orvos szólt, hogy most fogok aludni, nem sokára találkozunk és így lett.
Első mosás után megjelent egy pasas, aki úgy nézett ki, mint a Whitehall a SHIELD-ből. Ami egy német kórházban elég vicces. Kérem szépen ő volt a gyógytornász. Igen, 2 hete nem álltam a lábamra, 2 hete nem ettem, 3 műtét után légzési problémákkal és vérszegényen elég vicces volt a gyógytorna. A legnagyobb mozgás, amire képes voltam, hogy ülni tudtam a mobilizációs székben!
De Whitehall nem adta fel és megjelent egy kedves kis kocsival, amire rá tudsz támaszkodni és tolod magad előtt, így gyakorlod a járást.
Whitehall hozott nekem ilyen kis játékszert, amivel gyakorolnom kellett a légzést, mert még mindig folyamatosan oxigénen voltam, mert szar volt a légzésem. vicces kis szerkezet, annyi a lényeg, hogy nagylevegő és kifúj..
Egyik esti vizitkor a főorvos átnyújtott egy borítékot, miszerint megérkezett a laboreredmény a tumorról. Nem kellett kinyitnom, hogy tudjam mi fog a papíron szerepelni. Rosszindulatú. 56 centimétert vettem ki a vastagbélből, tehát az egészet, valamint a vakbelemet és a 48 darab nyirokcsomóból 12 volt érintett a tumor által, amit ők már áttétnek vesznek. Kemoterápiát megbeszélik majd velem, mikor odakerül a sor, kapok majd időpontot az onkológiára. Hivatalosan is rákos voltam. Igen, voltam. Kivették. A kemoterápiát megelőzésből kell végigcsinálnom, mert az érintett nyirokcsomók miatt a nyirokvezetékeken át eljuthat egy kósza sejt más szervembe és azt a kósza sejtet még időben ki kell nyírni.
Mindenkit érdekelt, hogy viselem a hírt. Nem rázott meg. Tudtam, valahol mélyen tudtam, így nem lepett meg. Nem voltam elkeseredve, nem féltem, nem voltam dühös. Kiakartam már jönni a kórházból, haza akartam menni, ennyi.
Megvolt a következő mosás, addigra már a kiskocsimmal a folyosón is tudtam menni egy kört, igaz egy csiga gyorsabban mozgott nálam, de nem akartam meghalni 2 lépés után már.
Már enni is kaptam.. Gyerekek, én még annyira nem élveztem egy toast kenyeret kockasajttal és paradicsomlevessel, mint akkor. Minimum egy 300 ezer forintos francia étterem séfajánlatának éreztem.
Megjelent az egyik orvos, hogy vért vesznek, mert szeretnének két egység vért adni, mert nagyon vérszegény vagyok. Na ezután lett színem végre, nem úgy néztem ki, mint akit most tolnak boncolásra. Oxigént is elvették már. Bár leginkább a rohadt EKG géptől akartam megszabadulni, mert mindig akkor csipog, mikor végre bebóbiskolsz.
Ezzel érkezett a boldog hír is, hogy kikerülök az intenzívről, mehetek osztályra, ott kalézolhatok a ferrarimmal. De ami a legjobban boldoggá tett, hogy ott kapok végre enni!!
Nagyon jó volt az intenzíven miután jobban éreztem már magam, néztem a sorozataim a laptopról, a horvát anesztes orvos hajnali 3-kor mindig bejött dumálni hozzám. Leült a székre, feldobta a lábát az ágyamra, eldumáltunk. Elég rosszul aludtam a kórházban, 2-3 órákat max. Hiányoztak, miután lekerültem osztályra, nem csak azért, mert ott nem sokat foglalkoznak veled, hanem az intenzíven sokkal barátságosabbak is voltak. Természetesen megértem, mert intenzíven 2-3 beteg jut egy nővérre, míg osztályon 20.
De az osztályos napokról majd a következő bejegyzésben!
Itt folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése